Nem dühöngök, nem mérgelődök, nem minősítek, csak fájok...

Szándékosan nem kevertem az előző témával azt, amit most elmesélek, mert egyszerűen kicsapta a biztosítékot.

Feldolgozhatatlan, megemészthetetlen fájdalommal gondolok rá vissza...

Mikor délben Gabónál voltunk, először nem is tűnt fel semmi különös.

Beszéltünk Hozzá, meggyújtottuk a mécseseket, tettünk-vettünk, rendezkedtünk, imádkoztunk, amikor egyszer csak feltűnt valami...

Egy lábnyom.

A síron.

Aztán még egy... még egy... és még egy...

Legalább 42-es, testes ember lábnyoma, mélyen belenyomódva a földbe.

Megnéztük a "menetirányt".

Valaki azzal szórakozott, hogy átugrotta a fejkövet és két lábra érkezve a sír közepén landolt...

Majd, mint aki jól végezte dolgát végigsétált rajta, átlépett a Gabó mögött lakó bácsi sírjára - ott a betonon látszik a sáros lábnyom.

Szörnyű volt látni.

Tudom. Tudom, hogy nem okozott fájdalmat neki. Nem kell(ene) foglakoznom vele.

De képtelen vagyok megfogalmazni, mit éreztem akkor.

Megsemmisültem.

A Párom dühös lett. Olyan ideges, hogy beleremegett.

Én fájtam. Mindenemmel.

Nem mondtunk olyan dolgot, hogy mit érdemelne az illető, nem szitkozódtunk, nem kívántunk neki rosszat, de FÁJT. És fáj most is...

Az nem is számít már, hogy ráadásul pont ma.

Mert sose!

Ilyet NE!

Drágám úgy fogalmazott, hogy az illetőnek nagyon nem lehet rendben a lelke, ha ilyet tett.

Mindenesetre szóltunk a gondnoknak.

Nem kértük számon, nem gyanúsítgattunk senkit.

Az ott dolgozókról nem feltételezzük, hogy ilyet csinálnának, hiszen olyan odaadással segítettek nekünk végig Gabóval kapcsolatban, azóta is mindig, ha találkozunk előre köszönnek főhajtással kisérve.

Tudom, hogy ők nem tennének ilyet.

A temető nagy, nem lehet őrizni ilyen szinten.

De egyszerűen nem tudok napirendre térni a dolog felett.

Bocsánat, de nem megy.

Ez emészthetetlennek bizonyul.