de sajnos még mindig nem tudok videót feltölteni...

Dúlanyától (remélem nem zavarja, ha így hívom itt) kaptam ezt a csodálatos kisfilmet.

Szeretném megosztani mindenkivel.

Mert így várjuk a babáinkat, bárhol is éljünk a Világban.

Köszönöm K!!!

Imádom!

Nem is tudom hányszor néztem meg EDDIG.

Tehát:

https://www.youtube.com/watch?v=bHW4RdsMRGw&feature=PlayList&p=AC9074A4570F6A54

Apró napok óta nagyon mozgékony.

Időnként azt érzem, hogy mindjárt kifúrja az oldalam - de Ő és nem a kiváncsiság.

Apukáját még mindig imádja, csak maradjon is mindig így!

Apró Babám!

Hihetetlenül boldoggá tettél minket, hogy úgy döntöttél, hozzánk költözöl!

Nagyon szeretünk!

"A kismama:

E hét végére méhboltozata eléri köldökét. Mostantól valószínűleg sokkal energikusabbnak, egészségesebbnek, határozottabbnak érzi magát - közérzete sokkal jobb lesz, mint eddig bármikor. Észreveszi, hogy rengeteg a dolga. Ne feledje, hogy pihennie kell, még akkor is, ha úgy érzi, hogy semmi szüksége rá. Van, akimindig éhes. A következő tíz hét alatt szedi fel a terhesség alatti teljes súlygyarapodásának mintegy felét. Vigyázzon tehát, mit és mennyit eszik! Egyen jót, de ne kettő helyett!

A baba:

Bőre most már nem átlátszó. Megindul a fehérvérsejtek termelése, amelyek fontos szerepet játszanak a betegségek és fertőzések leküzdésében. A baba nyelve is teljesen kifejlődött. Ha lány (lesz), belső nemi szervei - hüvely, méh - is kialakulnak. Lába már arányos testéhez képest, mozgása egyre természetesebb.

A baba egyenletesen fejlődik. Súlya kb. 450g hossza pedig 27,5 cm."

(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)

Két napja hullámokban elér.

Egyszer csak beleszivárog az orromba és teljesen valóságosan fogva tartja.

Nagyon furcsa érzés.

Valószínűleg a fantáziám, vagy az emlékeim tréfálnak meg.

A Párom nem érzi, a család többi tagja sem.

De én igen!!!

Fantasztikus élmény!

Már lánykoromban is imádtam ezt az illatot. Vártam, hogy ha megszületik majd a babám, mindig ilyen illatban lehessek otthon.

Erre amikor Gabóca megszületett, az orrunk annyira megszokta, hogy fel sem tűnt...

De most!

Talán az agyam készülődik az élményre!

Mindenesetre ez a része a dolognak lényegesen kellemesebb tünet, mint a reggeli futás volt...

Lehet, hogy Apró, már végig kitart a rosszullétekkel???

UGYE NEEEEM?

Nem baj Picikém!

Bárhogy is lesz, imádunk!!!

Terhességi csíkok...

Na, nem Győzikésedtem be!

Ne tessék aggódni!

A zebra (szuahéliül: pundamlia) csak a csíkjai miatt fontos nekem most.

Nem írtam eddig a terhességi csíkokról - a rettegett striákról.

Most egy meglehetősen álszentnek, naivnak tűnő bejegyzés fog következni. Előre elnézést érte!

Mitől álszent?

A két darab 2, és 1,5cm hosszú csíkocskám mérete miatt - igen tudom, majdnem pontok!!!

A mérete tehát nem ad feljogosítást, hogy okoskodjak róla.

A naivitása pedig: most jól leírom mennyivel megúsztam Gabóca várását és Apró pedig átrajzolja majd a domborzat felszínét - a pakliban benne van.

Mégis van okom, hogy ezt a témát most előhoztam.

A csíkosodás az a dolog, amitől aligha mentesülünk, ha a génjeinkbe ez van kódolva.

Lehet próbálkozni mindenféle trükkel, módszerrel (ne napoztasd - tél jön -, kenegesd - van akinek mindegy, pedig kente -) ha az öröklés ezt hagyományozta, akkor úgyis előjönnek a rettegett csíkok.

Nos, én beletörődtem már jó előre, hiszen családi örökség, hogy elő fognak jönni. Azt is tudtam - gondoltam - hogy nem feltétlenül az első gyermeknél.

Gabócámmal igen pici pocakom volt (most sem néz ki nagyobbnak), kentük is - ez az apaprogram része volt. Mindenesetre a 36. hét után - ha megveszek sem emlékszem pontosan mikor - egy este olyan érzésem támadt, mintha hasba szúrtak volna. Abban a pillanatban tudtam.

Megnéztem és beigazolódott.

Kaptam két, apró gólyacsípést.

Tudom, ez nem hasonlítható azzal a helyzettel, amikor az embernek tényleg jobbfajta zebráéhoz hasonlít a bőre.

De mégis. Ott voltak a csíkocskák (csak kicsinyítő jelzővel merek írni róluk).

Amíg Gabó velünk volt, nem is foglalkoztam vele, hogy ott vannak.

De az "átköltözése" után...

Minden megváltozott.

Olyan távolinak tűnt az érintése...

Szinte megfoghatatlan az élmény, hogy a karomban tarthattam, hogy puszit adhattam neki...

Az emlékeimben tisztán él, hogy öleltem, simogattam, szeretgettem, rám nevetett...

Hogy a pocakomban rugdalózott.

A hiánya fájdalmat okozott - és okoz a mai napig.

És akkor...

megérintettem a hasamon a gólyacsípéseket és éreztem, tudtam, hogy mindez valóság volt.

Gabócám megjelölt engem.

A két stria csíkocska a kettőnk összeköttetésének a nyoma.

Szeretem.

Volt idő, amikor azt terveztem, hogy tetováltatok rájuk, hogy akárhányan költöznek is be a méhembe, mindig meg tudjam különböztetni a többi jeltől az övét.

Megörökíteni a csíkokat, azzal a sebbel együtt, ami a távozásakor került a bőrömre és sokáig, nagyon sokáig - talán még ma is megvan a helye, a nyoma. (FRISSÍTÉS: megvan a sebhely. Egy ismerősöm szerint stigmává vált rajtam. Apró heg, mégis másfél éve látható...)

De nem tettem.

Győzött a félelem a nem megfelelően tiszta tűktől.

Féltettem a még be nem költözött babáimat.

Nem akartam, hogy ez legyen az akadálya...

Végülis tudom, hogy mindig érezni fogom azokat a különleges csíkokat.

Bármikor, bármennyi között meg fogom ismerni.

Amiért pedig most ezt leírtam, az, hogy a pocakom több, mint félidősen most nőtt meg akkorára, hogy emlékezetből kell rátalálnom a nyomokra.

Kicsit meghúzódott a bőröm és szemmel nem látható, vagy csak alig, mit is keresek.

Lefotózni már nem tudjuk.

De én még megtalálom őket...

Valami eltörött.

Nem testrész, nem tárgy.

Egy gondolat. Egy rajongás.

Azt már régen tudtam - illetve észben tartottam, de nem hittem el - hogy a piedesztálra állított emberek sajnos nagyot zuhanhatnak, mert túl magasra helyeztük őket.

Nem az ő hibájuk, nem tehetnek róla, hiszen nem ők kérték az emelvényt.

Korábban ezt átéltem már egyszer.

Úgy látszik a felnőtt lét több ilyennel jár...

Nem kértem, nem akartam, nem álltam sorba ezekért a csalódásokért.

De hülye hozzáállás ez!!!

Hiszen senki sem akar pofont kapni az élettől.

Nem is számít igazán, a dolgok mennek tovább ugyanúgy, mint eddig.

Csak hát most, most megint meg kell ráznom a fejem és lépni egyet előre, hogy haladjunk tovább.

Jó lenne, ha konkrétan kipanaszkodhatnám magam, mert talán kitisztulnának tőle a gondolataim, de nem akarom azokat bántani, akik szeretnek, akiket szeretek.

De ez most ***** nehéz.

Egy dolgot viszont most leírok, amit jobb, ha mindenki, de tényleg mindenki tudomásul vesz:

A GYERMEKEM TABU!!!