Valami eltörött.

Nem testrész, nem tárgy.

Egy gondolat. Egy rajongás.

Azt már régen tudtam - illetve észben tartottam, de nem hittem el - hogy a piedesztálra állított emberek sajnos nagyot zuhanhatnak, mert túl magasra helyeztük őket.

Nem az ő hibájuk, nem tehetnek róla, hiszen nem ők kérték az emelvényt.

Korábban ezt átéltem már egyszer.

Úgy látszik a felnőtt lét több ilyennel jár...

Nem kértem, nem akartam, nem álltam sorba ezekért a csalódásokért.

De hülye hozzáállás ez!!!

Hiszen senki sem akar pofont kapni az élettől.

Nem is számít igazán, a dolgok mennek tovább ugyanúgy, mint eddig.

Csak hát most, most megint meg kell ráznom a fejem és lépni egyet előre, hogy haladjunk tovább.

Jó lenne, ha konkrétan kipanaszkodhatnám magam, mert talán kitisztulnának tőle a gondolataim, de nem akarom azokat bántani, akik szeretnek, akiket szeretek.

De ez most ***** nehéz.

Egy dolgot viszont most leírok, amit jobb, ha mindenki, de tényleg mindenki tudomásul vesz:

A GYERMEKEM TABU!!!