Úgy terveztem, hogy ma bemegyek a városba. Könyvtár és egy találkozás V-vel szerepelt a program előzetesben.

Ehhez képest az éjjel újra vadásztam rókára, reggel nem bírtam függőlegesbe keveredni,, azután pedig elkezdett szurkálni a pocakom. Isten ments, hogy Aprónak baja legyen. Amikor ültem, nem volt gond, de ha felálltam, máris jelzett, így leginkább üldögéltem és lemondtam a programokat.

Majd talán holnap...

Más szempontból viszont produktív napot zártam.

Fontos emberekkel beszéltem telefonon.

Először is ugye V - vele mindig elszaladnak a percek. Csak beszélünk, beszélünk.

Jót tesz. Jó lenne végre találkozni.

Ezután N hívott. Úgy megörültem, hogy "előkerült". Jó volt hallani a hangját. Sajnos nem jó híreket mondott. Remélem mindenki egészsége "percek alatt" helyreáll!

Vele is adósak vagyunk egy nagy beszélgetéssel. Legutóbb én beszéltem csak... (Tudom, jellemző...)

Majd egy még ritkábban hallott ember, J telefonált.

Sajnos csak röviden beszéltünk, de azért jól esett az eszmecsere. Egyelőre nem látok időpontot, mikor látogathatnánk meg, de majdcsak találkozunk egyszer végre...

Szóval több olyan beszélgetésem is volt ma, aminek rendkívül örültem. Jók ezek!

Szokásomtól eltérően ma "emberi időben" hívtam Mamikámat, mert egész egyszerűen nem bírtam már várni. Tegnap az ünneplés miatt egészen röviden beszéltünk csak és már hiányzott.

Ma végre többet sikerült meséltetnem. Egyszerűen kell tudnom, hogy telnek a napjai.

Este vendégeink voltak - illetve Anyósomék vendégei.

Mostanra pedig úgy elfáradtam, mintha legalábbis szeneszsákokat cipeltem volna.

Pedig a második trimeszternek már energiától kirobbanónak kellene lennie.

Na, nem baj. Majdcsak...

Lassan azt is ki kell derítenem, meddig kell használnom a lombikgyógyszert.

No, eltűnök aludni!!!

... napom volt.

Találkoztam a doktornővel, egyszerűen csoda az a nő.

Másfél év után is emlékszik mindenre, pedig rengeteg betege van.

Éééééééééés

fontos közlemény:

Isten éltessen Drága Férjem, gyermekeim apja a 33. születésnapodon!

Köszönöm, hogy a bajok ellenére is kitartottál, bizonyítva a holtomiglan-holtodiglant!

Társam Vagy. Partnerem a kihívásokban.

Büszke vagyok Rád! Tudom, hogy bármilyen kérdésem lenne, Te tudnád a választ.

Maradj velem - velünk egészségben az idők végezetéig!

Kis piszok...

Neeeem! Nem ettem újra káposztás tésztát! Isten ments!

Kaptam viszont egy képet Drága Nagynénémtől - Keresztanyámtól.

Ezt, amit ide be is illesztek.

Azt írta mellé, hogy valószínűleg Apró így röhög rajtam meg a cvekedlin...

Hát, el is tudom képzelni...

Pupák!

Meg azt is, ha megszületik, jól meg fogják magukat érteni Keresztanyámmal...

Na, a mai nap:

14+1 nap

Bementem a munkahelyemre - jól esett. Kedvesfőnökkel akartam találkozni, hogy beváltsam egy régi ígéretem. Nagyon örült.

Olyan aranyos!

Neki kifejezetten jó dolgozni.

Azon ritka főnökök közé tartozik, aki tud kérni, megköszönni és az embert is látja a megoldandó feladatok között.

Tisztára olyan lett nekem, mint egy szeretett pártfogó.

Megmondta azt is, ha nem tetszett neki valami, de ez azért nem volt sokszor.

De ezt is kulturáltan.

Nagyon okos ember.

Szóval vele beszélgettem egyet, fénymásoltam, mert holnap fontos találkozó lesz.

Talán már írtam, hogy a fiam egyik legfontosabb doktornénije jön felénk és látni akarom.

Lefénymásoltam neki az általa még nem látott leleteket és lefűzettem a megszokott módon.

Vettem csokit is... Hátha örül neki... Úgysem tudom meghálálni, amit értünk tett...

Azután voltam bevásárolni, ettem is...

Volt még egy találkozóm, mert holnap nagyon-nagy nap lesz.

Az én drága Párom születésnapja.

Holnap, ünneplés után jövök...

Mi lesz itt még???

Nem tudom ez a baba miket talál még ki, komolyan.

Most, hogy bátran állíthatom, kifelé megyünk a rókavadászatból, néha ijeszt már csak rám az én Pöttyem, újabb "viccet" talált ki.

Megint egy régi történet, hogy érthető legyen:

8-9 éves lehettem, amikor Mamikám utoljára káposztás tésztát készített a kedvemért. A menzán (jó gyerek módjára) megszoktam, hogy cukorral eszem, a felnőttek nem kis rosszallására.

Mindegy. Akkor is jól megcukroztam, majd - mivel még mindig nem találtam elég édesnek, újabb adag cukrot szórtam (volna) rá. A tartó, ami előttem volt ugyanis bár tökéletesen ugyanúgy nézett ki, nem cukor tartó volt, hanem sóóóó.

Ha most le tudnám írni, mennyire kirázott a hideg...

Mami rögtön szólt, hogy ez nem lesz jó, de már akkor is dacoltam rendesen, mondtam, megeszem az agyoncukrozott-sós cvekedlit.

NEM KELLETT VOLNA!!!

Mamikám végig szólongatott, hogy adjam a kutyának, de én nem. Azt gondoltam, hogy ezt még a kutya sem enné meg...

Nos, ez a történet akkor megpecsételte a továbbiakra a káposztás kockához fűződő viszonyomat.

Végülis húsz évig kitartott a viszolygás.

Erre ma, Apró megérezte, hogy a Nagyanyja káposztát párol, és azonnal káposztás kockát akart.

Egyértelmű, hogy ő volt, mert én ép ésszel biztosan nem enném meg.

Leviharzottunk a konyhába és megkezdtük az előkészületeket. Szegény Anyósom a Drága örömében azonnal nekifogott, hogy fehér káposztát is készítsen, hiszen a hús mellé csak vöröset párolt. Szokatlan még neki, hogy nem öklendezem a kaja szagtól, hanem enni akarok (mi tagadás nekem is).

Mindenesetre elkészült a mű, jó cukrosan bevágtam egy adagot belőle.

Most pedig, miután Apró megkóstolta, újra elképzelhetetlennek látszik, hogy újra megegyem.

Na, ennyit az ízlés-különbségünkről.

Kíváncsi leszek mi lesz a következő.