Nem tudom ez a baba miket talál még ki, komolyan.

Most, hogy bátran állíthatom, kifelé megyünk a rókavadászatból, néha ijeszt már csak rám az én Pöttyem, újabb "viccet" talált ki.

Megint egy régi történet, hogy érthető legyen:

8-9 éves lehettem, amikor Mamikám utoljára káposztás tésztát készített a kedvemért. A menzán (jó gyerek módjára) megszoktam, hogy cukorral eszem, a felnőttek nem kis rosszallására.

Mindegy. Akkor is jól megcukroztam, majd - mivel még mindig nem találtam elég édesnek, újabb adag cukrot szórtam (volna) rá. A tartó, ami előttem volt ugyanis bár tökéletesen ugyanúgy nézett ki, nem cukor tartó volt, hanem sóóóó.

Ha most le tudnám írni, mennyire kirázott a hideg...

Mami rögtön szólt, hogy ez nem lesz jó, de már akkor is dacoltam rendesen, mondtam, megeszem az agyoncukrozott-sós cvekedlit.

NEM KELLETT VOLNA!!!

Mamikám végig szólongatott, hogy adjam a kutyának, de én nem. Azt gondoltam, hogy ezt még a kutya sem enné meg...

Nos, ez a történet akkor megpecsételte a továbbiakra a káposztás kockához fűződő viszonyomat.

Végülis húsz évig kitartott a viszolygás.

Erre ma, Apró megérezte, hogy a Nagyanyja káposztát párol, és azonnal káposztás kockát akart.

Egyértelmű, hogy ő volt, mert én ép ésszel biztosan nem enném meg.

Leviharzottunk a konyhába és megkezdtük az előkészületeket. Szegény Anyósom a Drága örömében azonnal nekifogott, hogy fehér káposztát is készítsen, hiszen a hús mellé csak vöröset párolt. Szokatlan még neki, hogy nem öklendezem a kaja szagtól, hanem enni akarok (mi tagadás nekem is).

Mindenesetre elkészült a mű, jó cukrosan bevágtam egy adagot belőle.

Most pedig, miután Apró megkóstolta, újra elképzelhetetlennek látszik, hogy újra megegyem.

Na, ennyit az ízlés-különbségünkről.

Kíváncsi leszek mi lesz a következő.