Állatkert...

Nos, a nadrágjaim már régen nem jók, de megkockáztatom, hogy a tudat, hogy lakóm van erősebb volt, mint a diszkomfort érzése.

Mindegy, megbocsájtom magamnak. Nem tudom más hogy lenne ezzel...

Ma volt először, hogy idegenek tekintete a pocakomra tévedt. Nem tudták egyértelműen eldönteni, de MINTHA...

Úgy vártam már! Nem mások miatt! Magam miatt! Látni is akarom, amit tudok.

Megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, nem fogom magamban pörgetni az időt, de ezzel a tervemmel is csúfosan elbuktam.

Először csak azt vártam, hogy teljen el végre a 12 hét... Nem ragozom miért.

Most azt várom, hogy legyen látható pocakom, még ha az időjárás ellenem dolgozik is, hiszen egy nagy pulcsi alatt nehezebben kivehető, mint egy lenge nyári ruhában...

Titkon azt várom, siettetném, hogy érezhessem a mocorgását, tudjam, hogy jól van.

HIBA!

Tudom. Minden másodpercét - még a hányásokat is!!! - ki kell(ene) jól élveznem, hiszen ez a babavárás egy csodadoktor dacán és a mi rögeszménken múlt.

Nem is remélt, megharcolt csoda.

Elhatároztam azt is (még jó, hogy akadnak később sutba dobható tervek, igaz?) hogy nem fogok aggódni. Sajnos láttam, tudom mi(k)től lehetne igazán rettegni.

Hessegetem is rendesen a negatív gondolatokat.

Hiszek, bízom, imádkozom.

De azért mit meg nem adnék, ha már biztosan érezhetném, hogy jól van!!!

-o-

Ma Veszprémben voltunk, az állatkertben.

Ehhez a helyhez nagyon jó emlékek kötnek. Párkapcsolatunk elején oda vitt el a Párom. Akkor még nem igazán tanultam meg a spontaneitás varázsát.

Teljesen komolytalanul kérdeztem meg, hogy egyszer elmegyünk-e oda. Ő pedig azt válaszolta, hogy holnap megyünk. És mentünk.

Végülis nem tartott vissza semmi. De akkor, ezzel az úttal tanultam meg, hogy Drágám számára nincsen lehetetlen.

Ezt pedig azóta is folyamatosan bizonyítja nekem.

Mikor Gabót vártuk, elvittük ide Nyúl családját és Anyósomékat is. Három gyermek "önjogon", egy pocakban és hat felnőtt. Vidám kirándulás volt.

Kedvesem a születésnapján kérdezte meg, hogy elmegyünk-e vasárnap. Nem hittem ebben most, mert szombaton egész nap dolgozott ma hajnalban jött haza, iszonyú fáradtan.

De reggel felébredt és noszogatott, hogy induljunk.

El is mentünk és csak egyetlen dolgot hagytunk ki: a fényképezkedést...

Na, akkor most mondjam milyen a suszter cipője?

Nem baj, egyszer majd csak készül pocak fotó is.

Az oxigén ellátásról, amit a könyv ír, csak annyit, hogy jól ki bírok fáradni és kapkodom a levegőt, le is kell ülnöm...

Nem baj, majd ez is elmúlik.

Az öngólt csak ott rúgtam, hogy elfelejtettem - pontosabban eszembe sem jutott - hogy az állatkert bizonyos részein bizony könnyen meghatározható szagok vannak.

Nem gond, ilyenkor jól megöleltem a Párom és az ő illatát szagiztam...

Megoldás van, csak meg kell találni.

15. hét

"A kismama:

Ruháit valószínűleg kihízta, úgyhogy mostantól bővebb ruhákat kell hordania. Állapota most már észrevehető, bár ez egyénenként változhat. Szíve megnagyobbodik, csak így tud eleget tenni a fokozott megterhelésnek, így tudja ellátni az anya és a magzat szervezetét oxigénnel. Ha sok energiát érez magában, az elkövetkezendő tíz hét alatt menjen el kirándulni, utazni!

A baba:

Legtöbb energiáját mostantól a növekedés, az érés emészti fel. Haja egyre sűrűbb, szemöldöke után a szempillája is kinő. A középfül hallócsontocskái csontosodnak meg a szervezetben legelőször, ami azt jelenti, hogy képes lenne hallani, bár az agyban lévő hallásközpont, amely az ingereket befogadná, még nem fejlődött ki. A magzatvíz egyébként kiváló hangvezető, mostantól hallja például az anya gyomrának korgását, szívverését, a hangját csakúgy, mint a kintről beszűrődő zajokat, hangokat..."

"A baba most mintegy 13,5 cm hosszú és kb. 100g súlyú"

(Nina Grunfeld: Terhesség hétről hétre)

Férjecském unokatestvére és nagynénje ma a kertünkben szilvalekvárt főzött. Igen, a kertben.

Nem gázon, hanem földkemencében, rézüstben.

Szép, jó illatú művelet, de nagy koncentrációt igényel, hogy jól át legyen forgatva, megkavarva, nehogy leégjen.

Az éjszakai műszak folytatódott tegnap is.

Eredménye, egész nap fáradt vagyok, hiszen reggel a gyógyszer miatt időben kelnem kell mindenképpen.

Sokat haladtam a kutató munkával is, de lesz még vele gond rendesen.

El is teszem magam egy időre, mert éjfélkor mindenképpen kelnem kell gyógyszerezni.

Majd jövök!

De kezdjük az éjszakánál. (Bocsi a témáért!)

Ha létezik ZUGolvasó, ZUGevő, ZUGivó, akkor léteznie kell ZUGHÁNYÓnak is. Ez lennék én.

NA nem azért, mert titkolom - ugyebár - hanem, mert Drága Aprócám újabban éjszakai üzemmódra váltott. Bármit teszek, éjszaka lemegy ez a műsor...

Mindegy. Amúgy mostanában, akik tudnak Apróról mindig kérdezik, hogy vagyok. Nos, nekik nem nagyon tudok mit mondani. Azt, hogy köszi sokat hányok, hát nem tanácsos na...

Azt, hogy jól, nem szoktam, mert az sztenderd szöveg. Utálom. Ha kérdezte, kap választ. Persze olyat, ami rá tartozik.

Ráadásul - hála Istennek a blogokban nem, de az életben annál inkább - msot egyfolytában olyan kismamákkal találkoztam, akik szenvedtek, panaszkodtak, nyögtek,hogy túl akarnak már lenni az egészen.

Szóval most megint álszentnek tűnhetek, mert itt igen sokszor panaszkodom.

De ez nekem szelep. Amúgy - na nem éppen hányás közben, vagy utána 1-2 percig - de különben mosolygok, mert örülök. Annak, hogy Apró beköltözött, kapaszkodik, ügyesen fejlődik. Szóval amúgy jól vagyok. AMÚGY.

Visszatérve a kérdésre, hogy vagyok, erre mostanában azt szoktam válaszolni röviden: vidáman, köszi. Akire több tartozik, annak azért kiegészítem, hogy mosolyogva is lehet rókázni, ha az ember látja az értelmét. Nem?

Elég bután szoktak ilyenkor rám nézni na.

Téma válts!

Szóval amikor össze bírtam rakni magam, bementem a melóhelyem munkaügyi osztályra egy pár dolgot megérdeklődni a táppénzemről, a GYED számításról, az adóról és bejelentettem állandó lakcímem megváltozását is.

Voltam a szüleimnél, még könyvtárba is eljutottam.

Elég sok kutatnivalóm lesz mostanában.

Ha elmúlik az álomkór, rá is kapcsolok jobban.

Lassan a babadokit is fel kell hívnom, mert meg kell tudnom, hogyan és milyen ütemben kell abbahagynom a lombikgyógyszert.

Szóval zajlik az élet szokás szerint.

Nem titkoltan Vörösbegy családi blogjának olvasása késztetett arra, hogy internetes naplót vezessek.

A legrosszabb időszakaimban kezdtem olvasni. Sokat tanultam tőle. Rengeteget. Életszemléletet, kitartást, higgadtságot, családkoordinációt...

Lett egy gatyamadzagom, a Páromnak is. Lett egy pocakom és ennek blogom, amit ki is linkelt.

Személyeskedő, okoskodó, bántó megjegyzések miatt most úgy tűnik, bezár.

Búcsúznom kellene, mert fontosnak érzem az útra bocsájtó szavakat, de még remélem, hogy mégis velük tarthatok majd a jövőjük útján bámészkodóként.

Ha mégsem láthatom őket, el kellene köszönnöm.

Nem megy. Túl sok és túl kevés a szó.

Azt hiszem a lényeg:

MINDENT KÖSZÖNÖK!!!