Nos, a nadrágjaim már régen nem jók, de megkockáztatom, hogy a tudat, hogy lakóm van erősebb volt, mint a diszkomfort érzése.

Mindegy, megbocsájtom magamnak. Nem tudom más hogy lenne ezzel...

Ma volt először, hogy idegenek tekintete a pocakomra tévedt. Nem tudták egyértelműen eldönteni, de MINTHA...

Úgy vártam már! Nem mások miatt! Magam miatt! Látni is akarom, amit tudok.

Megfogadtam, hogy ha egy mód van rá, nem fogom magamban pörgetni az időt, de ezzel a tervemmel is csúfosan elbuktam.

Először csak azt vártam, hogy teljen el végre a 12 hét... Nem ragozom miért.

Most azt várom, hogy legyen látható pocakom, még ha az időjárás ellenem dolgozik is, hiszen egy nagy pulcsi alatt nehezebben kivehető, mint egy lenge nyári ruhában...

Titkon azt várom, siettetném, hogy érezhessem a mocorgását, tudjam, hogy jól van.

HIBA!

Tudom. Minden másodpercét - még a hányásokat is!!! - ki kell(ene) jól élveznem, hiszen ez a babavárás egy csodadoktor dacán és a mi rögeszménken múlt.

Nem is remélt, megharcolt csoda.

Elhatároztam azt is (még jó, hogy akadnak később sutba dobható tervek, igaz?) hogy nem fogok aggódni. Sajnos láttam, tudom mi(k)től lehetne igazán rettegni.

Hessegetem is rendesen a negatív gondolatokat.

Hiszek, bízom, imádkozom.

De azért mit meg nem adnék, ha már biztosan érezhetném, hogy jól van!!!

-o-

Ma Veszprémben voltunk, az állatkertben.

Ehhez a helyhez nagyon jó emlékek kötnek. Párkapcsolatunk elején oda vitt el a Párom. Akkor még nem igazán tanultam meg a spontaneitás varázsát.

Teljesen komolytalanul kérdeztem meg, hogy egyszer elmegyünk-e oda. Ő pedig azt válaszolta, hogy holnap megyünk. És mentünk.

Végülis nem tartott vissza semmi. De akkor, ezzel az úttal tanultam meg, hogy Drágám számára nincsen lehetetlen.

Ezt pedig azóta is folyamatosan bizonyítja nekem.

Mikor Gabót vártuk, elvittük ide Nyúl családját és Anyósomékat is. Három gyermek "önjogon", egy pocakban és hat felnőtt. Vidám kirándulás volt.

Kedvesem a születésnapján kérdezte meg, hogy elmegyünk-e vasárnap. Nem hittem ebben most, mert szombaton egész nap dolgozott ma hajnalban jött haza, iszonyú fáradtan.

De reggel felébredt és noszogatott, hogy induljunk.

El is mentünk és csak egyetlen dolgot hagytunk ki: a fényképezkedést...

Na, akkor most mondjam milyen a suszter cipője?

Nem baj, egyszer majd csak készül pocak fotó is.

Az oxigén ellátásról, amit a könyv ír, csak annyit, hogy jól ki bírok fáradni és kapkodom a levegőt, le is kell ülnöm...

Nem baj, majd ez is elmúlik.

Az öngólt csak ott rúgtam, hogy elfelejtettem - pontosabban eszembe sem jutott - hogy az állatkert bizonyos részein bizony könnyen meghatározható szagok vannak.

Nem gond, ilyenkor jól megöleltem a Párom és az ő illatát szagiztam...

Megoldás van, csak meg kell találni.