A férjem nem igazán tűri az Amerikából ideimportált ünnepeket.

A Valentin-napi őrület is csak addig marad a kettőnk látószögében, hogy minden évben elmondom, hogy milyen jó, hogy az amúgy is szeretetben élő embereket még emlékezteti egy dátum, hogy milyen jó is, hogy van a másik...

Nem pedig az unásig ismételgetett "nem csak egy napon kell a másikra figyelni" rigmus...

Nem igazán foglalkozik vele.

Végülis nem is igazán fontos (na nem a savanyú a szőlő megközelítés miatt), hiszen sokszor van, hogy "gondoltam rád" virágot kapok, vagy ahogy tegnapelőtt a párnát kaptam.

Szóval lehetne ez most ömlengős bejegyzés, de mégsem lesz az.

Hiszen az ilyen pasi a nagyleckét is feladja, hogyan is lehetne őt ünnepelni.

Az Apák napja tipikusan az az ünnep amit (szerintem) a maga amerikai formájában nem tolerálna.

Ezzel szemben - egyetlen egyszer - 2007-ben megleptük apát.

Akkor először és - eddig - utoljára.

Gabócánk akkor fél éves volt. Még nem tudtunk a bajokról.

Szándékosan nem júniusban, hanem májusban, a hónap második péntekén tartottuk.

Hogy miért éppen akkor?

Hogy közel legyen Anyák napjához, és ne vasárnap legyen, amikor minden zárva.

Így választottuk a pénteket Manómmal.

Elosontunk egy fénymásoló szalonba, és Apának, valamint a Nagyapáknak lefénymásoltuk a Picúr popóját és talpacskáit.

Én fogtam, a szemét eltakartam, ő topogott a fénymásolón...

Fantasztikus dokumentumok születtek.

Meg is volt az eredménye...

Minden apafej szeme elhomályosodott amikor megkapta.

Jó kis összeesküvés volt...

A következő évben már jócskán bajok voltak.

Angyalok talpát már nem lehet fénymásolni.

De erről itt most többet nem is írok.

A fontos, hogy talán, bár az idei Apák napja is kimaradt még, de lehet, hogy jövőre nem is kettő, hanem négy talpacska fogja összetapicskolni a fénymásolót.

Adja meg a Jóisten!

Szeretném a férjem szemeit újra olyan boldognak látni, mint Gabó születésénél, és most, a beültetésnél...

Ámen!

Nyilván ma is későn ülök a gépnél.

Át kéne állnom a korai fekvésre.

...

A kapcsolaton gondolkodom.

Az összeköttetésen, amely Angyalkánk és a Kettőspont között van.

Kimentünk tegnap a nyugalom kertjébe. Ma ismét.

Találkoztak.

Talán a Bátyó felkészíti őket az utazásra.

Talán megnyugtatja, hogy minden rendben lesz.

Találtam egy képet.

Így nézhet ki.

Vagy nem.

Hinnem kell, hogy a saját őrangyalkájuk vigyáz ránk...

Nos, ahogy elterveztem, hogy korán fogok feküdni minden nap, úgy nem jön össze.

Talán még nem merem hinni, hogy pocakos életformára kell váltanom.

Ma 19-ét ünnepeltünk a Párommal. Kedvesen meglepett itthoni fekvésemben egy mackómintával hímzett párnával.

Amúgy imádom a játék mackókat, van is belőlük vagy 50, de nem ezért volt teljesen találó az ajándék.

Nem is azért, mert régen kaptam mackós dolgot (bár ez volt az egyik indok).

Azért lett TELITALÁLAT, mert a kísérő szöveg az volt, hogy hősként csináltam magamból tűpárnát a lombik alatt, így kiérdemeltem.

Ő az én Férjem, Angyalgyermek és Aprók Apja!

Ha most nem lenne (teljesen jogosan) durcás, amiért még nem feküdtem le, nem is tudom, összepuszilnám - megint.

A másik történés, hogy Angyalkánknak a nyugalom kertjében ma "bemutattuk" az Aprókat, kérve, hogy vigyázzon rájuk/ránk.

Gyönyörű idő volt, leültünk nála egy kicsit.

Békés volt és nyugodt a pillanat.

Hiszem, hogy velünk van.

Hogy is kezdjem?

Négyen utaztunk a Varázsló felé reggel. Sógornőnk bentlakójával, Apa és én.

A városba érve külön útra léptünk és robogtunk tovább a klinikára. Egy órával korábban érkeztünk, mint vártak minket. Elfoglaltuk a szobát, amit 3 másik párral osztottunk meg. Egyikük a második, a mellettem lévő ágyakon pedig harmadik és hatodik próbálkozásra érkeztek.

Igyekeztem, hogy ez ne befolyásoljon, de ha igazat akarok írni, be kell valljam, hogy egyáltalán nem sikerült.

Azóta rájöttem, hogy azokkal, akiknek elsőre sikerült, miért is jöttek volna újra beültetésre?!?

Ráadásul mindenkinek saját története, problémája van, az enyém is különbözik.

Nem lehet hasonlítgatni a reményeket.

Nehéz-nehéz-nehéz.

Bíznom kell az Aprókban. Hinni, hogy velem (velünk) akarnak maradni.

Kellemes meglepetésként ért, hogy a fórumokon nem igazán megoldhatónak titulált embriónézés is megvalósulhatott.

Így tehát a három "versenyző" közül a két beköltözőt láthattuk.

A papíron, amin írtak róluk, 7 és 8 sejtesként szerepeltek, de mire megmutatták nekünk már 9 és 10 sejtesek voltak.

Ezt jó előjelnek vettük.

Nyilván minden apróságba belekapaszkodtunk.

19-én lettünk egy pár 2001 januárjában, 19-én volt az esküvőnk 2005 novemberében és most a 19-es szobában voltunk. (A többi kórterem meg sem volt számozva, csak ez...)

A Varázsdoktorról kiderült, hogy Karcagról származik mint a családom, és Apát felhívta Csge, aki aznap, mikor Angyalkánk létezéséről tudomást szereztünk Apával volt. Akkor, amikor már nem bírtam várni és elmondtam neki...

Sok-sok apró jel, amire épeszű ember nem is pazarolna gondolatot, de nekünk pillanatnyi melegséget okozott.

Most pedig reménykedünk. Hatan jöttünk vissza az autóval, ami csak öt személyes...

Hárman önállóan, hárman pocakban... Ebből ketten velem.

A beültetés utáni ellenőrzéskor kaptam képet is a manókról.

Majd megpróbálom valahogyan betenni ide.

De most, iszkiri vissza az ágyba, mert feküdnöm kell.

Az Ima, a vonzás, az Angyalkánk és minden erő hatalmában bízva kérem és vágyom, hogy a beültetett ÉLETEK velünk maradjanak...

Az, hogy milyen szinten vagyok ideges, nem kifejezhető.

De nem is lenne szabad ezen rágódnom.

Minden rendben lesz.

Hinnem kell.

Bízni.

Az órákat számolom, alig akarnak fogyni.

Mintha randira készülődnék - de régen is volt...

De erről a találkozásról tudom, hogy életre szól majd.

A negatív gondolatokat hessegetem, a szurimat beadtam, a tenyerem izzad, egyéb testi jeleimet nem sorolom.

(Mint érettségi és államvizsga előtt...)

De nem nyavalygok. Végre itt állok a beültetés előtti napon.

Mennyire vágytam erre! Nem is reméltem!

Mikor a Doktornő elmondta reményét, hogy talán még ebben az évben pocakban lesz a babánk, teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

Nem azért, mert nem akartam, hanem éppen az ellenkezője.

Nem is mertem remélni.

Most pedig itt állok (ülök) 12 órával és 20 perccel előtte.

ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Azt hiszem aludnom kéne, akkor gyorsabban telik az idő.

Dédike elmegy holnap az angyalos kúthoz, imák szállnak a Döntéshozóhoz.

Istenem! Csak lenne már két csíkos az a teszt!

Csak tudnám, hogy rendben van(nak) és egészséges(ek).

Befejezem a kattogást, mert csak a saját idegeimmel szórakozom.

Ha érkeztek Drágáim, akármikor, akármennyien és elég nagyok lesztek, hogy ez az iromány a kezeitek közé kerüljön, tudnotok kell, hogy NAGYON-NAGYON vártunk Benneteket, akartunk Benneteket.

Mindennél jobban!

Vigyázzatok Magatokra, egymásra, amíg találkozunk, amíg én tudok vigyázni majd Rátok...