Na, nem Győzikésedtem be!

Ne tessék aggódni!

A zebra (szuahéliül: pundamlia) csak a csíkjai miatt fontos nekem most.

Nem írtam eddig a terhességi csíkokról - a rettegett striákról.

Most egy meglehetősen álszentnek, naivnak tűnő bejegyzés fog következni. Előre elnézést érte!

Mitől álszent?

A két darab 2, és 1,5cm hosszú csíkocskám mérete miatt - igen tudom, majdnem pontok!!!

A mérete tehát nem ad feljogosítást, hogy okoskodjak róla.

A naivitása pedig: most jól leírom mennyivel megúsztam Gabóca várását és Apró pedig átrajzolja majd a domborzat felszínét - a pakliban benne van.

Mégis van okom, hogy ezt a témát most előhoztam.

A csíkosodás az a dolog, amitől aligha mentesülünk, ha a génjeinkbe ez van kódolva.

Lehet próbálkozni mindenféle trükkel, módszerrel (ne napoztasd - tél jön -, kenegesd - van akinek mindegy, pedig kente -) ha az öröklés ezt hagyományozta, akkor úgyis előjönnek a rettegett csíkok.

Nos, én beletörődtem már jó előre, hiszen családi örökség, hogy elő fognak jönni. Azt is tudtam - gondoltam - hogy nem feltétlenül az első gyermeknél.

Gabócámmal igen pici pocakom volt (most sem néz ki nagyobbnak), kentük is - ez az apaprogram része volt. Mindenesetre a 36. hét után - ha megveszek sem emlékszem pontosan mikor - egy este olyan érzésem támadt, mintha hasba szúrtak volna. Abban a pillanatban tudtam.

Megnéztem és beigazolódott.

Kaptam két, apró gólyacsípést.

Tudom, ez nem hasonlítható azzal a helyzettel, amikor az embernek tényleg jobbfajta zebráéhoz hasonlít a bőre.

De mégis. Ott voltak a csíkocskák (csak kicsinyítő jelzővel merek írni róluk).

Amíg Gabó velünk volt, nem is foglalkoztam vele, hogy ott vannak.

De az "átköltözése" után...

Minden megváltozott.

Olyan távolinak tűnt az érintése...

Szinte megfoghatatlan az élmény, hogy a karomban tarthattam, hogy puszit adhattam neki...

Az emlékeimben tisztán él, hogy öleltem, simogattam, szeretgettem, rám nevetett...

Hogy a pocakomban rugdalózott.

A hiánya fájdalmat okozott - és okoz a mai napig.

És akkor...

megérintettem a hasamon a gólyacsípéseket és éreztem, tudtam, hogy mindez valóság volt.

Gabócám megjelölt engem.

A két stria csíkocska a kettőnk összeköttetésének a nyoma.

Szeretem.

Volt idő, amikor azt terveztem, hogy tetováltatok rájuk, hogy akárhányan költöznek is be a méhembe, mindig meg tudjam különböztetni a többi jeltől az övét.

Megörökíteni a csíkokat, azzal a sebbel együtt, ami a távozásakor került a bőrömre és sokáig, nagyon sokáig - talán még ma is megvan a helye, a nyoma. (FRISSÍTÉS: megvan a sebhely. Egy ismerősöm szerint stigmává vált rajtam. Apró heg, mégis másfél éve látható...)

De nem tettem.

Győzött a félelem a nem megfelelően tiszta tűktől.

Féltettem a még be nem költözött babáimat.

Nem akartam, hogy ez legyen az akadálya...

Végülis tudom, hogy mindig érezni fogom azokat a különleges csíkokat.

Bármikor, bármennyi között meg fogom ismerni.

Amiért pedig most ezt leírtam, az, hogy a pocakom több, mint félidősen most nőtt meg akkorára, hogy emlékezetből kell rátalálnom a nyomokra.

Kicsit meghúzódott a bőröm és szemmel nem látható, vagy csak alig, mit is keresek.

Lefotózni már nem tudjuk.

De én még megtalálom őket...