vannak a dolgok.

M kicsit jobban, de a helyzetet nem lehet bagatellizálni.

Mindenesetre elhúzódó gyógyulás után remélhetőleg jók a kilátások, hogy egyszer... majd már csak emlékként gondoljunk vissza a történtekre.

Addig is igyekszik a család segíteni, ahol tud.

A pocak meggátol abban, hogy bemenjek hozzá.

Ez most nem panasz, nem hibáztatás, nem sajnálom, vagy ilyesmi - mármint a pocakot dehogy sajnálom - csupán egy megjegyzés.

Mert sokszor, tán ezerszer kell elismételnem magamnak, hogy Vele van az Anyukája, vagy a Nagyszülei közül valamelyik, esetleg mindkettő.

Neki ez így jó.

Csak valahogy megmaradt bennem a múltból, hogy ha kórház, akkor ott kell lennem.

Mert majd én tudom...

Ez iszonyú badarság.

De mit tegyek, ha tényleg ez van bennem?!?

Pocak mindenesetre velem van, ügyesen mozgolódik, győzköd, hogy napjában ötször zuhanyozzunk, de ebben az egyben nem Ő nyer.

(Érthetőbben: minden alkalommal, ha mosogatok, vagy kezet mosok elkezd táncikálni, mert reménykedik. Én nem is értem. Mit érez vajon a zuhanyozásból???

Gabóca is így csinált. Szeretik a meleget kívülről.)

Szóval ép ésszel felmértem, hogy semmi szükség arra, hogy mi is összeszedjünk valamit. Így maradok sofőr, aki hozza-viszi a családtagokat a kórházba (-ból) és haza.

Nagyjából ezek az események határozzák meg a napjainkat.

Mi jól vagyunk Apró és én is.

Émelygés azért rendesen befigyel, ma is alig tudtam enni.

De ez legyen a legnagyobb bajunk!!!