Nos, ma Kispapis kívánósságról akartam írni.

A rendszer nálunk mostanában az, hogy mi (Anyósom, Apósom és én) kora délután ebédelünk, amikor Anyósom hazaér a délelőtti köréről. Délután, amikor Drágám hazaér, nagyon éhes. Ilyenkor felkínáljuk a fellelhető kajákat, hogy válasszon belőlük. (Egyikőnk sem tud keveset főzni. Így általában, mivel frisset főzünk minden nap, lehet még a maradékokból is választani.)

Ma tojásos nokedlit készített Anyósom frissen, volt szószos csirke, puliszka, tökfőzelék és egyebek.

Életem a tojásos nokedli mellett döntött. Én pedig, fellelkesedve azon, hogy 4 nap eltelt rókavadászat nélkül, gondoltam, hogy a déli leves és tojásos nokedli adagom után, még bevállalok egy adag bolonyait újra.

Az ember szociális evő, gondoltam a Férjemnek is jobban fog esni, ha mellette (l)eszek én is.

Le is ültünk, de ekkor az én Drágám megérezte a makaróni illatát... éééés... futott a konyhába, letette a nokedlit és már viharzott is megmelegíteni a meghagyott bolonyait.

Így esett az eset, hogy a mi Kispapánk, illat miatt kívánós lett. Én meg vigyorogtam rajta egy sort.

(Szeretem, hogy szereti a főztöm. Ez hála az Égnek mindig is így volt, mióta együtt vagyunk. 2 esetet leszámítva - hú de kínos...)

Egyszer a házi kenyérsütőben ki akartam próbálni a "gyorskenyér funkciót" és barna kenyérlisztet - merthogy baromi egészséges - tettem bele. Nos, a végeredmény látványát nem részletezem. A lényeg, hogy nem kelt meg a tészta, de legalább összesült kívülről, míg belül teljesen nyers maradt. Többször ezzel a gyors - kenyérrel nem próbálkoztam. A ciki teteje, hogy pont az újkenyér ünnepén, augusztus 20-án sikerült ezt elkövetnem. Tényleg szégyen.

A másik eset pedig a marhahúslevessel esett meg. Merthogy nemigen szoktam marhát főzni levesnek. Drágám annyira szereti, gondoltam megfőzöm, mi az nekem.

Na ja, csak éppen sikerült valami rettenetesen vén marhát bevásárolnom, egy napig főztem és nem mellesleg iszonyú faggyú íze volt, hiába szedtem le róla minden zsiradékot.

Tudom, hogy amúgy nem komplikált, de ez azóta elrettentett a próbálkozástól.

Amúgy nagyon szeretek főzni. Vendégeknek is! Egy időben, amíg albérletben laktunk, egészen rendszeresen jöttek hozzánk vacsora vendégek. Amióta kiköltöztünk Anyósomékhoz, azóta ezek lényegesen ritkább esetek.

A lényeg, hogy a Párom szereti a hasát, a hasa meg a főztöm és ettől (is) boldog vagyok.

A zanzásítás pedig most, estefelé kezdett el kerülgetni.

Ilyenkor végignézem az általam érdekesnek talált blogokat, hogy kivel mi történt. Együtt sírok és örülök az ismeretlen és ismerős ismerősökkel.

Ma Szonja és Léna blogján láttam egy édes-kedves videót.

Nővérke segít hugija fürdetésében és mindent kommentál.

A szüleik csodálatosan ráéreztek, hogy engedniük kell a nagyobbnak, hogy "segíthessen". Ezzel a két gyermek is közelebb kerülhet egymáshoz, ráadásul a nagyobb sem érzi magát mellőzöttnek a kicsi fürdési ideje alatt. Gondozási feladatokat tanul, szabályokat (az arcát nem szabad...), egyszóval nagyon jó, hogy így gondolkoznak.

De... be kell valljam... felkavartak a képek.

Az én kisfiam nem ismerheti meg az Öccsét/Hugicáját.

Majdnem sírdogálni kezdtem, de sikerült megúsznom azzal a gondolattal, hogy a hormonjaim tombolnak és biztosan hiperérzékeny vagyok.

Megúsztam, erre Nünüke blogján találtam egy zenét.

Ezt:

Mad World - Gary Jules

https://www.youtube.com/watch?v=4N3N1MlvVc4

Na, akkor rájöttem, hogy nem nyertem.

De, hogy optimistán fejezzem be a bejegyzést:

ma elkezdtem csökkenteni a lombikgyógyszert, mert fokozatosan kell letennem.

Ez is eredmény már!

Haladunk.

Holnap - szerintem - elkerülhetetlen lesz egy vérvétel, de ezen is túljutunk.