Annyira, de annyira fáradt vagyok, hogy mindjárt leragadnak a szemeim.

Voltunk a Varázslónál, mindent rendben talált. Korának megfelelő méretekkel rendelkező, tökéletesen pumpáló szívvel ficánkoló BÓBITA - így nevezte az orvos.

Szereztünk kívánóskaját, ami azért is érdekes, mert napok óta csak lézengek a hányingertől. Most pedig gigakajálást csaptam.

Jóóó volt!

Drága férjem elvitt - illetve kerülő úton hozott haza, csak hogy jót ehessek.

Dokibá' nagyon elégedett, és sokszor - de tényleg feltűnően sokszor - azt mondta, hogy örül, hogy nem kettő baba maradt velem.

A sokadik kijelentésnél már visszakérdeztem, hogy miért mondja ezt.

Erre azt válaszolta, hogy a természetben nem véletlenül alakult ki úgy, hogy az ember egyszerre egy babát várjon.

Sokkal biztonságosabb így.

Aztán mesélt a lombikbaba találkozókról.

Ha nem szégyelljük a sorstársaink előtt, akkor majd annak idején elmehetnénk mi is.

De ez majd csak 2010 szeptemberében lesz aktuális.

MÉGHOGY SZÉGYELLNÉNK?!?!?!?!?!?!?!?

Dehogy!

Mi így biztosíthattuk egyedül, hogy túlélik a gyerekeink a másfél éves kort.

Ez szégyen lenne?

Szerintem gondoskodás.

Nem vagyok hajlandó kevesebbnek érezni magunkat emiatt.

Különben is, csak az számít, hogy egészséges, boldog gyermekeink legyenek.

Más nem fontos.

Ha itt lesz az ideje, szerintem elmegyünk a találkozóra.

Ráadásul, akik ott lesznek, szintén nem egyszerű történettel a hátuk mögött érkeznek.

Jó lesz.

De addig is:

Növögess Drágám ügyesen!

Nagyon szeretünk!