Nagyapa nagyon türelmes. Úgy általában családi szinten igyekszünk mindig mindent többször is elmondani, minden kérést alátámasztani, minden kérdést körüljárni. Azért, hogy a kisembernek elég információja legyen az őt körülvevő világról.

Igen.

Történik aztán egy este (hagyományos, földkatlanos rézüstös szilvalekvárfőzés kellős közepén), hogy Zádit nagyon izgatja a fémrúdra erősített mobilizálható lámpa.

Ha pedig érdekli, akkor hozzá is lát, hogy elérje/feldöntse/megrázza/leszedje/kicibálja/szétverje/leüsse Nagyapa elmondja, hogy miért NE tegye ezek valamelyikét/mindegyikét/éppen aktuálisát.

Elmondja újra...

Aztán újra...

Mi is besegítünk (mikor ki)...

"A helyzet egyre fokozódik..." (Ugye, Pelikán elvtárs? )

No, a végére már valóban fogyásnak indult a türelem.

Odáig jutunk, hogy nagyapa enyhén megemelt hangerővel, megfelelő nyomatékosítással rámordul Zümire, hogy azonnal hagyja békén az oszlopot, amire a lámpa van erősítve! PUNKTUM!

Gyönyörű gyerekem, teljesen kikerekedett, érdeklődő szemekkel, a nyugalom szobraként fordul oda a nagyapjához a kérdéssel:

"ELMAGYALÁZOD???"

...

És nagyapa elmagyarázta... Újra... És nem röhögte szembe... Bezzeg mi... Sürgősen orrot fújtunk/asztal alatt keresgéltünk, vagy sürgősen elhagytuk a helyszínt...

-o-

Ma reggeli Zádimonológ - Változtatás nélkül közölve (Éppen felébredt, az ágyában megkereste a holdacskát, amit én varrtam neki - azzal alszik):

"Itt van Holdacska. Nem fényhold. Feldobom égre, nagy kezem volna... Van szája. Valamit egyen. Éjjel nem eszünk babarágót. Meglágtam. HAMHAM."

Majd kis idő után énekelgetni kezdett:

"Bicingli! Bicingli! Bicingli! ... Ez egy jó dal! ... Bicingli! Bicingli! Bicingli!"

Az élet szép.