a tegnapi nap. Este majdnem 11 volt, mire hazaértünk. Zádi a nagyszüleivel aludt, hogy ne ébresszük fel, amikor megjövünk.

Reggel kérdeztem tőle, hogy hol aludt. A következő monológgal válaszolt:

- Napapóékkal. Bújtak. Nammama is. Lefeküdtek, keeefeltek (FELKELTEK -gyk. ) , visekedtek.

Érthetően: nagyapóékkal. Hozzá(m) bújtak - mármint Zádihoz - nagymama is. Lefeküdtek, felkeltek, jól viselkedtek...

Rendes gyerek. Megdicsérte a nagyszüleit... De legalább megtudtuk, hogy nem volt velük baj. Még jó. Mi lett volna, ha Züminek kell rendet tennie közöttük?!?

Itt a tavasz. Egész nap nyüzsögtünk, igyekeztünk helyzetbe hozni a házat, a kertet, a veteményest - hú de nagy arccal írom ezt. A kertben úgy létezem, mint egy érzékszervsérült... Csak segítséggel merek bármibe belefogni. Hiába, a panel, az panel...

De ha megmutatják, mit tegyek, van remény, hogy tudom teljesíteni a kijelölt célt...

Zádi jól ki is fáradt. Elérte azt a pontot, amikor már nem tud koordinálni, de ezt nem veszi észre, mert túl fáradt már hozzá. Csetlett-botlott, de pörgött...

Igen, meg is lett az eredménye. Vérző száj, egy védhetetlen kipörgős esés után. Első pillanatban azt hittem, hogy kitörtek a fogai... Hallottam a saját hangomban a kétségbeesést... Ez nem volt jó tapasztalat - mármint magam felé. Nem történt nagy baj, miután a vérzés elállt végre, már kiderült, hogy "csak" felnyílt a szája belül a fogai nyomán... A gond, hogy tényleg levert a víz. De Zádinak azt kell éreznie (KELLENE) rajtam, hogy minden rendben, megoldjuk. Ha kétségbe esem, akkor még jobban megijesztem őt is... De most ezt nem tudtam megadni neki... Apja és nagyapja lehiggasztott, aztán kiderült, hogy nem lett nagyobb baj. Hála Istennek!

Mindenesetre ezen még dolgoznom kell...

Csak tényleg nagyon megijedtem.

Én gyerekkoromban kivertem az első négy fogam felül... A lelki szemeim előtt megjelent, hogy most ő is...

De nem! Miután elállt a vérzés, már megnyugodtam.

Szép kis nap volt ez a mai.

Nagy bohóckodás közben délelőtt egy monokli kezdeményt szerzett be a bal szeme alá, este pedig ez a húzás, ami után a szája is bedagadt...

Szegény gyerek! Csak most ne lássa gyermekvédelmis... ÁÁÁ!

Mi lesz ebből, ha a térdét is horzsolások fogják tarkítani a fáramászástól?!?!?!

Zádi ma reggel, a szokásos dalunk közben elkezdett ÉNEKELNI!!! Nem, nem szavakat, mondatokat, inkább hangokat, de hihetetlen nagy lelkesedéssel. Nagyon cuki volt!!! Amint véget ért a dal, azt kérte, hogy énekeljük el még egyszer. Nyilván megtettük. De jó is ez a közös reggeli program!!!

Beugrottunk délelőtt ismerőseinkhez. Zádi nagyon élvezte a dolgot. Emikor elköszöntünk és kijöttünk az ajtón, megkérdeztem tőle: Na, kicsim, találkoztál a lányokkal?

Erre ő csak annyit válaszolt (egy hatalmas vigyor kíséretében): Öleltek, felvettek... - Azt hiszem, minden további magyarázat fölösleges...

De van még egy hiper fontos dolog.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, aki akár csak egyetlen pillanat szabad kapacitást érez magában, hogy küldjön egy imát a gyermekre várókért. Közülük is azokért, akiknek a holnapi (mai) nap fordulópont lehet az életükben!

Ez a harc az egyik legfontosabb az életben! Nyerni kell!!! Menjenek az imák a babáért!!!

Minden értesítés helyett...

Kidoboltatik, hogy Zádit ma beírattuk az óvodába.

Szeptember után, amint szobatiszta lesz, azonnal megkezdheti az óvónénik amortizálását...

A jele fenyőfa lesz és a süni csoportba fog járni.

Bizony-bizony...

Zümikém gyorsan növekszik.

Ma megfelelően kifárasztotta magát, így tömény ordításba torkollt a napja. Szép csendben elkezdtem mesélni neki az óvodáról és erre nyugodott meg.

JAJ! És el ne felejtsem.

Megbeszéltük, hogy csak akkor mehet óvodába, ha szól, amikor pisilnie kell és már nem lesz szükség a pelusra.

Jelezvén, hogy megértette, elfutott a WC-hez és azonnal pisilni is akart.

Ráadásul sikerült is neki.

Nyilván össze-vissza tapsoltuk.

...mint a gomba... bizony... 

Neeem, nem vágtunk bele titokban egy újabb lombik programos próbálkozásba!!!

Neeem, nem babánk fog születni.

...De igaziból alig merem leírni, mi is született... 

Reggel Zümikém fogta a játék kalapácsát... IGEN! AZT!... és közölte, hogy tegyem a hasamhoz.

Nyilván megkérdeztem, hogy miért.

"Születik". - Volt a válasz.

Délután egy játék katicával ismétlődött meg a szituáció.

1: Örülök, mert az apjának nem dugja a pólója alá a tárgyakat (sem), hogy megszülje őket, tehát tudja, hogy csak anya tud szülni.

2: EZ MOST HONNAN A ...khm... JÖTT?

Végülis tudom ám.

Többször elmeséltem már neki az Ő történetét.

Elmondtam, hogy a doktor bácsi segített neki beköltözni a pocakomba, ott növekedett, szerette a meleget és a vizet már pocakban is.

Tudja, hogy megszületett és mi ölelgettük, szeretgettük - és még emlékszik a szopira. HAJAJ! De hogy! Most este alkudozott, hogy hadd nézze meg, maradt-e tejcsi, mert szopizni szeretne...

ÖÖÖ

Mindenesetre lebeszéltem róla.

Drága Zümikém! Mi minden dolgozhat a kis fejében!?! 

Zádikám rájött, hogy a rendszer, miszerint a nagyszülők vigyáznak rá... nos, az bizony nem szórakozásból alakult így és nem ideiglenes, hanem hosszútávon tervezendő...

Ma akkorát balhézott a délutáni alváson, hogy a család közös erővel nem hitt az érzékszerveinek...

Sebaj, végül 16:15-kor  elaludt végre, hogy aztán másfél óra szunya után már ébren is legyen.

Amúgy nagyot játszott, vidám, unokatesózik, nagyszülőzik, homokozik, de szemmel láthatóan bújik hozzánk, ha végre hazaérünk...

Kicsi Zümikém! Bele fogunk rázódni!... Lassan...

Nemes elhatározás, hogy amikor a gyerek eszik, üljön a székében (Zádi esetében szigorúan bekötve, nehogy tornázzon is közben). Akkor kelhet fel, amikor befejezte. Így terveztük elkerülni, hogy rohangálás közben egy-egy falatért rimánkodjunk.

Ez volt a terv.

Nagyjából-egészében sikerült is a rendszert bevezetni... HEHE...

De Zádikámat nem ejtették/ejtettük a fejére.

Ma délben (az evés végén) még kapott egy csontot a levesből, hogy rágicsálhassa. - Ezt nagyon szereti. (tudjuk! Székely gyerek nem csokit nasizik, hanem csontot rág...)

Egy idő után lassan unni kezdte magát ülés közben. Közölte, hogy ő bizony kiszáll.

Hm.

Megkérdeztem, hogy kéri-e még a csontot, mert akkor maradnia kell.

NEM!!! - Volt a válasz. Le is tette a kezéből. Megköszönte az ebédet, leszállt a székből....

Amint leért a földre a lába, már nyúlt is fel a kis kezével az asztalra, hogy a csontot vigye magával...

NEMHÜLYE... Mint azt már oly' sokszor megállapítottuk...