Az Ő névnapja is ma van...
Mindig bennünk él...
A játszótéren, ahol Zádival játszunk, az összebújós reggeli családi táncban...
Az öleléseink, a puszik, a kacagások... Mind az övé is.
NAGYON SZERETÜNK KICSI FIAM!!!
apáknakpa, hanem az én apukám napja...
Ezért így kívánunk BOLDOG NÉVANPOT APA!!! - BREKI PAPA!!!
"GIDUNA"
Na? Ki tudja, ez mit jelent???
DT! Nem ér súgni! 
Egész délelőtt a játszótéren voltunk. Csúszdázott, hintáztunk, mászókázott (ki is kellett szabadítanom...), és homokoztunk.
Be kell vallanom, haza is vittük a fél homokozót. Zümi még a pelenkájába is pakolt belőle, csak, hogy otthonra ne kelljen megvennünk drága pénzen...
Khm... Én még a hajamban is tároltam egy adagot, amit Zádikám nagy gonddal belehelyezett...
Építettünk várat, tornyot, ástunk gödröt (szigorúan akkorát, hogy Züm beleléphessen
ÁM!), fúrtunk alagutat, készítettem kézlenyomatot, amit kicsi fiam fel is markolt azonnal, hogy odaadja nekem. 
Betemette a kezem, aztán kacagva várta, hogy előtörjön.
Mérleghintázott is, na, itt hangzott el az a bizonyos... GIDUNA.
Most már rájöttetek???
RÉ-GIDUNA-KISKATONA...
Bizony ám! Azt szerette volna, ha énekelek neki. 
Nagyot ebédeltek Kingivel. Krumplilevest és "pancsitát" - "faféjasat".
A délutáni alvás bizony érdekesre sikeredett, mert nagy nyűgösség vett erőt rajta, amikor lefektettem. Kereste a "kenvenc" maciját (ezt hozta neki Erzsike Noeltől), de a nappaliban hagyta.
Megígértem neki, hogy felhozom, de kértem, hogy addig is, amíg visszaérek, próbáljon meg elaludni - valójában nem is tudom, miért mondtam ezt neki. Talán, hogy ne sírjon addig. Vagy nem tudom... Mindenesetre én lepődtem meg a legjobban, amikor visszaértem, mert édes babám elaludt. Teljesen egyedül. Éneklés, altatás, összebújás nélkül.
Nagyon büszke voltam. Fel is ébresztettem és meg is mondtam neki. - 
- NEM ÁÁÁM! - Hülye azé' nem vagyok!
Ébredés után gyors uzsonna és már indultunk is a városba, babaúszásra. Zádniak nem sok kedve volt most - nem tudom, miért. De azért ügyes volt.
Kicsi babám, minden kör után hozzám akart jönni.
Bizony. A mai nap a töltődésről szólt. Mindkettőnknek.
újra a nagyszüleinél alszik...
Hogy megnőtt?!?!?!
Ma elmesélte, hogy mi mindent csinált, amíg nem találkoztunk.
A nagyapját rávette a délelőtt folyamán, hogy azonnal menjenek el a boltba és vegyenek kiflit...
Kifli már nem volt, beleegyezett a perecbe is.
Amikor megkérdeztem, mit csinált délelőtt, így adta elő:
- Bakocsi
- Hova mentél babakocsival?
- Bótba
- És mit vettetek?
- pejecet
Teljesen rendben van. Ugye?
Én büszke vagyok rá!
Drágám lassan pletykálni is fog... vagymi...
Kaptam ma egy zseniális hírt is:
Berci baba teljesen egészséges!!!
A hosszú-hosszú háborút végül ő nyerte. Sok apró csata után, az orvosok elégedettek voltak vele. - Mi tagadás, én is!!!
Mozgalmas, lótós-futós, de izgalmas napot tudunk a hátunk mögött.
Holnapra szabadnapot csináltam magamnak, hogy Zádival lehessek.
Lecsúsztatom a túlórákat. De amíg alszik Zümikém alighanem cseppet dolgozgatok mégis...
Hiába, ha az ember szereti is, amit csinál...
az új munkámat nagyon.
Sok energiára van szükség hozzá, de van látszatja a dolgoknak.
Végre valahol éppen azt várják el, hogy ötleteljek, megoldjam a problémákat.
Meg kell még valahol találni az egészséges egyensúlyt, hogy ne kelljen lelkiismeret furdalást éreznem, amiért ilyen hirtelen kiszakadtam Zádi mindennapjainak jó részéből.
Remélem, majd kialakul a rendszer - valahogyan.
Ígértem, hogy elárulom, mi is ez. A helyi színháznál dolgozom. A munkaköröm pedig meglehetősen kreatív.
Szeretem. Tényleg.
Engem már óvodás koromban lenyűgözött a színház. Az első szakdolgozatomat is a színházról írtam.
Egy varázslatos világ, aminek lelke, hangulata, szaga, hangjai vannak.
Úgy érzem, a legvalóságosabb művészeti megnyilvánulás. Mert akkor, abban a pillanatban, azokkal az emberekkel (színészekkel és nézőkkel) történik.
Helye, ideje, és megismételhetetlensége van. Hiába játszanak egy darabot sokszor, minden alkalommal mégis más...
Tegnap felfedeztem, hogy az irodámmal szemben lévő ajtó éppen a színpad fölé vezet.
Úgy éreztem magam, mint amikor a karácsonyfa alatt a csomagolópapír alól, kikandikál a várva-várt ajándék...
Ha bezsúfolódik a napom, kilógok az irodából, 3 lépcsőfok után be tudok osonni a nézőtérre. Amikor nincs előadás, sötét van, de érezni lehet a teret, a lehetőséget, a székek alatt, között megbújó csodát...
Akkora energiatöltetet kapok ezektől a percektől, hogy úgy érzem, bármire képes lennék.
Hálát adok minden nap, hogy ide kerültem.
Zádikám boldog, mert ma is unokatesózhatott egész nap, este pedig vigyorogva kiabál nekünk az ablakon át, hogy örül, hogy megjöttünk és siessünk hozzá.
Szeretni való gombóckám boldog, és a nagyszüleivel teljesen biztonságban érzi magát.
(A nagyszülők pedig erőteljesen kifáradnak azért a fél, de időnként megesik, hogy egész napos rohanás után...)
Reménykedem, hogy tényleg megtaláljuk az egyensúlyt. Dolgozunk rajta!
megkérdeztem Zádit, hogy:
"Zümikém! Kapok egy puszit????" (Kérlelő hangon persze, hogy a hatás meglegyen... Jó, tudom, hogy szánalmas, de puszihiányom volt ippeg...)
Erre Zádi a következő tömör választ adta:"Apától!"
Köszi!
Mellesleg kaptam... Az apjától... Legalább ő nem volt olyan szűkmarkú, mint dedünk...
Igen, most már tudom, hol a helyem...
doki járat.
Megvizsgálta, írt fel gyulladáscsökkentőnek Fenistil cseppeket, de a többi kúránkat megfelelőnek találta.
Azt mondta, hogy kifelé jön már belőle Zümikém.
Nagyon okos volt a vizsgálat alatt, és utána is.
A mai gyöngyszem pedig: a parkolóban játszottak az apjával, amíg én az orvosi váróban álltam sorban. Így kevesebb lehetőséget adtunk a baciknak. De most nem is ez a lényeg...
Szóval a zárt parkolóban sétálgattak, amikor a sorompó felemelkedett és egy autó behajtott. Isti nyilván megfogta Zümit, mire ő a következőt jegyezte meg:
"Apa! Maghökkentem."
Imádom! Szókincsestül...
