A hang, az érzés, a fájdalom, a bizonyosság...
A szeretet, a kötés, az összetartozás...
A hiány, de élet a halál után...
A részem, az egész, az egésznek része, a részek, az egészek, semmi és minden...
A múltam, a múltunk, a jövőtlen távol és értelmet nyert idő...
A remény, a hitünk, a kéz, mely felénk nyúlik...
A kapaszkodó, a várakozás, a találkozás, mert egyek leszünk, hiszen egyek vagyunk...
Ő, Te... Ölelhetetlen gyermekem...
Időnként nem tudok parancsolni magamnak, a gondolataimnak, az emlékeimnek... Időnként nem is akarok...
Nem tudom, nem értem, egyszerűen nem létezik, hogy nélküled élek...
Csak még egyszer...
Egy kellett volna még... Egy puszi, egy ölelés, egy tekintet, egy hang...
Egy bátorítás, egy hazugság... hogy elhiggyük, nem történik meg...
Egy pillanat, amikor az öcséd találkozhat Veled...
Az eszem szokott győzni.
Mert tudom...
Csak... időnként... ilyenkor... nem az eszem kerekedik fölül...
Kell ilyen is... Meg kell élnem... Hogy kapjak levegőt a következő pillanatban... Hogy felkeljek holnap (ma)... Hogy ölelhessem Zádit úgy, hogy duplán érezhesse, hogy MINDKETTŐTÖKNEK jusson...
Szeretlek!
Ezen nem változtat semmi...
