minden mozgásban van, minden keresi a helyét, egészen addig, amíg meg nem találja...

Már nagyon régen megfigyeltem, hogy a tárgyak addig-addig bolyonganak a világban, amíg meg nem találják a helyüket (a valódi gazdájukat). Talán már írtam róla, hogy vannak ideiglenes tárgyaim. Amikor hozzám kerülnek, tudom, hogy nem az enyémek. Vannak, amik csak perceket, vagy napokat, de vannak olyanok is, amik akár éveket is töltenek nálam, de csak megőrizve. Aztán eljön a napjuk, amikor egyszerűen tudom, kihez kell, kerüljenek.

Ez így most érthető?

Egyszerűen szembe jön velem a gazdája annak a bizonyosnak. Lehet, hogy sok ideje eszembe sem jutott, hogy bármit is kezdenem kellene vele, aztán egy helyzet, egy beszélgetés, vagy egy érzés miatt rájövök, hogy az a tárgy, erre az emberre vár nálam. Amikor pedig hozzá kerül, elfog a bizonyosság. A tudat, hogy már jó helyen van.

Nos, amióta az új helyen dolgozom, valahogy úgy érzem, hogy az emberekkel is valami hasonló történik (szerencsés esetben). Mint a homok a szitában. A rázástól össze-összeütődnek a szemek. De amikor eljön az idejük, akkor lehullanak, át a lyukakon. A nagyobb darabok fennakadnak, várva, hogy valaki összemorzsolja őket.

Félek, hogy túl zavaros a kép...

Szóval mindannyian keressük a helyünket a világban. Találkozunk, hatással vagyunk egymásra, mint a homokszemek az ütközéskor. Aztán, aki a helyére került, az áthullik a szitán.

Valahogy úgy érzem, hogy sok-sok ütközés után, most a helyemre kerültem.

Nagy kiváltság ez.

Egy megerőltető, hosszúra nyúlt nap végén azt érezni, hogy jó volt, hogy megérte...

Hálás vagyok az érzésért, hogy már nem érzem úgy, hogy az életem elfogy a fejem fölül, és én csak asszisztálok hozzá...