amik meghatározóak az ember életében...

Olyanok, amik megkerülhetetlenül bekövetkeznek, mert ahhoz, hogy azzá lehessünk, akikké válnunk kell, ezeket meg kell tapasztalnunk.

Hú, ez most fellengzősen hangozhat. Nem is olvasom vissza hangosan semmiképpen!

Nos, csak azt szeretném elmesélni, hogy ma volt két ilyen pillanat az életemben.

Az első egy találkozás. Úgy érzem, dolgunk lesz még egymással. Ma hozott minket először össze a sors (és Ilike ), de hiszem, hogy nem volt véletlen.

Azt, hogy mikor fogunk újra összefutni, nem tudom. Azt sem, hogy mikor beszélünk legközelebb. De meg fog történni. Csak azért imádkozom, hogy a lehető legjobb híreket mondja majd akkor nekem...

De ha úgy alakul, hogy csak reményt szeretne valahonnan meríteni, bízom benne, hogy a bennem gyűlt hit elegendő lesz mindkettőnknek...

A másik pillanat az volt, amikor indulásra készen álltam, hogy fussak vissza a városba (dolgoznom kellett volna még egy keveset), de Zádi láza nemhogy lefelé nem indult, de magasabb lett.

Tudtam, hogy mennem kellene. Tudtam, hogy az apja tökéletesen meg tudná oldani a helyzetet (jobban is, mint én, mert nem frászol úgy be, mint én...), ráadásul itthon volt/van mindkét nagyszülő is... De nem tudtam elmenni. Nem ment. Elesetten, lázasan nem hagyhattam itthon.

Én kellettem neki, hozzám bújt, belém fúrta az arcát, tőlem kérte, hogy fogjam a kezeit és a lábait, amíg bele tudtam diktálni valami kevés ennivalót.

Tőlem várta a gyógyszert, az én ölembe hajtotta a fejecskéjét és valószínűleg tényleg meg tudták volna oldani nélkülem is a dolgot, de én belehaltam volna, ha el kell mennem.

Nem mentem.

Telefonáltam.

Bízom benne, hogy tényleg megértik. De ha nem... akkor sem mehettem így el.

Drága picikém.

Az előbb megébredt, amíg a lázcsillapítót bevette. Felnézett és azt mondta: a csudába... Mérges, mert nincs jól.

Tudom, hogy túlesik rajta.

Tudom, hogy egészséges gyermeknél nem kell úgy rettegni a láztól, mint Gabónál kellett...

Sok idő el kell, hogy múljon, amíg ezek a dolgok a helyükre kerülnek... De az is lehet, hogy nem is fognak...