Azt, hogy Zádinak, vagy nekem volt-e fontosabb a több, mint negyedórás mozdulatlan ölelés... nem tudom...
Csütörtökön, az első munkanapunkon semmi jelét nem mutatta, hogy változott volna valami az életében.
Pénteken reggel hatalmas mosollyal az arcán integetett nekünk, közölve, hogy ő bizony játszik a nagyapjával.
Egész nap semmi gond, játszik, eszik, alszik szépen.
Este aztán el kellett mennem itthonról és elhangzott az első mondat a váltással kapcsolatban...
"Anya! Entünt! Hiázom!" - (Értsd: Anya! Eltűnt! Hiányolom!)
Amikor hazaértem, jól megpuszilgattam. Jó is volt így, hogy két munkanappal kezdtünk, mert alaposan lefáradtunk. Zádi kicsit kiélvezte, hogy együtt vagyunk, de hamar eljött a hétfő...
Ma reggel sem volt gond az elválásnál. Játszott, evett, szépen élte a kis életét.
Délután nagyot aludt, én pedig az alvás végére értem haza. Konkrétan akkor, amikor felébredt.
Szó nélkül odajött, beült az ölembe, én megöleltem. Az egyik kezemmel fogtam a kis fejét, a másikkal szorítottam magamhoz. Lapult is rendesen.
Sokáig maradtunk így. Amikor megmozdultam és elvettem a kezem a fejéről, szóvá tette és visszarendezte a kiinduló állapotot.
Drága kincsem!
Nekem legalább annyit jelentett ez a kis idő, mint neki!
Feltöltődtünk...