Zádikám ma reggel...
Még magunkhoz sem tértünk (tényleg zombiként keveregtünk, semmiről nem beszélgettünk...), amikor egyszerre kétségbeesett tekintettel elém áll Zümi, hogy "ENTÜNT! ENTÜNT!"...
Megállítottam magam előtt és megkérdeztem, "Kicsim! Mi tűnt el?"
- "Gabóca!!!"
- "Nem tűnt el, Drágám! A Mennyországban van, az angyalkákkal! Ha szeretnéd, kimehetünk a temetőbe, meglátogatni..."
- "Kimenyünk" - volt a válasza. - "Hiányszik!" - Ezt pedig szomorú hangon tette hozzá.
Igazán nem tudom, honnan szedte.
Mi ilyesmit soha nem mondtunk neki.
Ha szóba kerül, nyilván beszélünk Gabócáról, de soha nem mondtuk, hogy eltűnt.
Mindig úgy emlegettük a temetőt is, hogy kimegyünk Gabóhoz. Szóval adni akartunk neki is egy helyet.
Egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogy ez most honnan jöhetett.
Kimentünk együtt a temetőbe, vittünk gyertyát, meg ajándékokat, amiket ránk bíztak mások, hogy vigyük ki neki, Zádi is segédkezett. A használt mécseseket vitte a szemetesbe a nagyapjával, kitette a kicsi játékokat is.
Azt reméltem, hogy ezzel a dolog megoldódik benne.
Mégis délután, a szokásos alvás után, újra elmesélte nekem, hogy Gabóca "entünt"...
Újra elismételtük, hogy nem tűnt el, meg is látogathatjuk a temetőben. Ő odafent lakik a Mennyországban az angyalkákkal, de ha hiányzik, érezhetjük a szívünkben.
Átöleltem és megmutattam neki a szívverésemet. Elmondtam, hogy Gabó és Ő is mindig benne vannak a szívemben, így mindig velem lehetnek.
Nyilván semmit sem értett az egészből, a Mennyországot is csak megpróbálta utánam ismételni, de mégis meglepő, hogy vajon honnan is jöhetett ez a gondolat a fejecskéjébe.
Istivel tanakodtunk rajta sokat.
Megoldás természetesen nincs, de ötletek akadtak.
Hallja, hogy szeretettel beszélünk a bátyjáról, ezért igyekszik ő is ezt tenni, bár a számára nem kézzelfogható, nem valóságos, hiszen nem találkoztak.
Az is lehet, hogy tudja bizonyos játékokról, hogy Gabóé volt, tőle örökölte és ezért szeretné megismerni. (Ha valakinek ilyen jó kis játékai voltak, az csak jó fej lehet...)
Vagy egyszerűen a képekről és a síron látható faragványról tudja, hogy kisgyerek és szeretne vele játszani.
De elképzelhető, hogy a valódi választ nem tudjuk, ha sejtjük, akkor sem merjük, akarjuk megfogalmazni.
Hitünk szerint kell a válaszra találnunk...
Mindenesetre nem erőltetjük Zádira Gabót, még ha ebből a bejegyzésből úgy is tűnne.
Igyekszünk a "normális" mederben tartani az életünket.
Igen, beszélünk Gabóról, de nem szentélyesítünk.
Járunk a temetőbe, de Zádi legtöbbször nem jön velünk, mert Istentisztelet után szoktunk Istivel bemenni, akkor pedig Zádi nincs velünk (még összeborítaná a Gyülekezeti házat...)
Mindenesetre nem láthatok a fejecskéjébe, hogy tudjam, a beszélgetéseinkből mi ragad meg benne.
Érdekes, félelmetes, megható, borzongató és még sorolhatnám, milyen érzés volt ezzel az egésszel szembesülni/megbirkózni és nagyjából emészthető választ adni rá.