Favágásnál segédkeztünk. Bizony!

Apa és nagyapa láncfűrésszel vágott, mi Zádival biztos távolságból néztük őket.

Aztán amikor tiszta lett a terep, besegítettünk a gallyazásnál és a fák válogatásánál is.

De Zümikém sokkal jobb mókát talált magának.

Nétlászott.

Nagyapa kölcsönkérte a szomszéd óriás fémlétráját és a favágás helyszíne mellé készítette, hátha szükség lesz rá - nem lett.

Zádi pedig felfedezte magának.

Ha hússzor nem sétált rajta oda-vissza, akkor egyszer sem.

Lépkedett a fokok között, majd mászott rajtuk. Azután a fokok tetején lépdelt, közéjük szorult (beült közéjük és ott ragadt... de ezt is meg kellett ismételni párszor a biztonság kedvéért...).

Szóval nagyon jól szórakozott.

Nekem pedig az jutott eszembe, amikor sóvárogva néztem Anikó néni fejlesztő szobájában a Gabó előtt beosztott kislányt... Ők azért jártak fejlesztésre, mert a kicsi lányka nem jól tartotta a lábát járás közben.

Nem, nem a nyilvánvaló "bárcsak Gabónak is ennyi gondja lenne..." gondolat motoszkált bennem, hanem a"vajon egyszer fog-e járni a fiam???"

Akkor a kislány szüleinek azt javasolta Anikó néni, hogy építsenek otthon játékos akadálypályát, hogy ott tudjon gyakorolni a pici.

Ha most látta volna "nétlászás" közben!!!

Sebaj, a következő úszáskor majd elmeséljük neki!!! Nagy boldogságunkra a kapcsolat Gabó távozására nem szakadt meg. Hozzájuk megyünk Zádival nagypancsira.

Furcsa dolog, hogy milyen élmények hoznak vissza kézzel fogható közelségbe múltbéli emlékeket...

Most is érzem a szívem szúrva dobbanását, ha arra a napra gondolok.