Kedden este indultunk, amikor Zümi elaludt (igen, tudom, nem volt humánus apával szemben ez a megoldás, hiszen egész nap dolgozott előtte, ráadásul Zádinak sem a legoptimálisabb, hacsak nem akarjuk tényleg éjszakai emberré változtatni, de az a tapasztalat, hogy Züm nehezebben viseli nappal az utazást, ráadásul a forgalom szempontjából sem mindegy).
Régen, nagyokat beszélgettünk Istivel ilyenkor, de mostanában a fő szempont, hogy a pici aludjon, nem pedig a társalgás. Mellesleg reggel ő felébred és valakinek tartania kell a frontot a fiatalúrnak, így én ilyenkor igyekszem aludni – tudom, dupla szadi a páromnak, hogy egyedül ő van ébren.
Nos, éppen ezért, most igyekeztem a lehető legtöbbet ébren is lenni, meg aludni is… Kicsit tudathasadásos volt a dolog. Istikém időnként hátrapillantott és vezényelt, hogy aludjak már, hol hallgattam rá, hol nem.
Amikor Kecskemétre értünk, nem aludtam vissza. Vártam az aluljárót, amihez minket a tesómmal gyerekkorunk óta játék fűz. Előre behunyjuk a szemünket és a szüleink szólni szoktak, amikor beérünk, hogy kinyithatjuk. Ezt a kapcsolatunk eleje felé el is meséltem a páromnak. Évekkel ezelőtt. Amíg nappal utaztunk, ő is szólt nekem mindig, mintegy folytatva a játékot. Most viszont nem szóltam neki, hogy ébren vagyok. Csak közeledtünk az aluljáró felé. Arra gondoltam, hogy majd megpróbálom egyedül eltalálni, mikor nyissam ki a szemem. A tesóm velünk utazott, ő is aludt, Zádi is, így nem akartam beszélni. Ültem némán, néztem a visszapillantót, hogy a párom észre veszi-e, hogy felébredtem (hátul ülök mindig Zümivel). Nem vette észre. Tudom.
Mégis, ahogy az aluljáróhoz értünk, nagyon csendben csak annyit mondott: OKÉ!
Én kinyitottam a szemem és már belül is voltunk.
Szerintem nem is tudja, milyen jól esett, hogy szólt. Még akkor is, amikor azt hitte, alszom. Igen, az én figyelmes medvém!!! (Hülyeségnek tűnhet ez a kis játék, de nekem fontos!)
Szerda reggel (02:15-kor, azt hiszem inkább hajnalt kellett volna írnom) érkeztük meg dédikéhez. Drága nagymamám már várt bennünket nagyon. Zádi azonnal felébredt, amint az autó megállt. Meglátta mamikámat és nagy puszit adott neki. Nyilván teljesen felébredt. Amikor a házba értünk alaposan körülnézett, örömködött a kutyáknak, akik odabent vártak minket, nehogy kiszökjenek a kapunyitáskor.
Annyira felpörgött, hogy majdnem egy órába telt visszaaltatnom.
Reggel viszont normál időben ébredt, és úgy élte világát dédinél, mintha mindig is ott élt volna, pedig mi Húsvét óta nem jártunk arra. Most nagymamám jött hozzánk, nem mi mentünk a nyáron.
Dél körül megérkeztek az unokatesómék, keresztanyámmal. Meghozták a család legifjabb tagját, „királylány” pici lányát. Előre elterveztem, hogy nem ”rabolom el” az anyjától, hiszen neki ott minden és mindenki új. Meg kell barátkoznia a dolgokkal. Zádi viszont nem fogadott meg semmi ilyesmit és az első pillanatban megsimogatta, megpuszilta a legújabb másodunokatesóját. A pici lányka, Kayla nagy mosollyal díjazta Zümi közeledését, nem húzódott el. Sőt, egy óra múlva én is kézbe kaphattam a fél éves kis szuszmákot.
Dicsekedhetek ám! Egyáltalán nem sírt nálam! Szerintem tudta már előre, hogy én leszek a keresztanyja!
A szerda jószerivel ismerkedéssel (Kayla a világgal, dédi világával ismerkedett) és koordinációval telt el. Csütörtök délelőtt megérkeztek az angol nagyszülők is a keresztelőre. Rövid felfrissülés, gyors ebéd és már készülődhettünk is a templomba. Délután 4-kor kezdődött a keresztelő. Tesóm vállalta a hatalmas feladatot, hogy Zádit szórakoztatja, amíg mi keresztvíz alá tartjuk Kaylát. Nem volt egyszerű dolga. Zümi eleven, attól tartottam, hogy még a keresztvizet is magára borítja…
De szerencsére (és hála a felkészült nagynéninek) nem történt bonyodalom.
A szertartás megható volt. Nekünk kicsit nehezebb, hiszen reformátusként most voltunk először katolikus keresztelőn „szereplőként”. (Na, ide nem találtam jobb szót.)
Az volt a szerencse, hogy egy ideig jártunk misére is, így azért a liturgia szövege nem volt idegen és tudtuk, mikor mit kell mondani (nagyjából).
Két keresztapa lett, unokaöcsém Ádám és Isti, és én lettem a keresztanya – ugyebár.
Pici lányka akkora szemekkel nézett, amikor hátra döntöttem, hogy a keresztvíz érhesse!!!
Egy keveset sírt (csak, hogy elűzze a gonoszt…), de hamar megvigasztalódott.
A keresztelő után átsétáltunk a családi vacsorára. Út közben megálltunk az Angyalos kútnál... mert! A vacsora után pedig még a karcagi lelkészünkkel, Tiborral is összefutottunk. Nem, nincsenek véletlenek!!!
Az angol rokonok még pénteken is ott maradtak, így nagy beszélgetések kerekedtek (már ugye azok között, akik beszéltek angolul… - ez nem én voltam igazán).
Szombat délben utazott el a társaság, csak mi maradtunk mamikámnál.
Kimentünk a temetőbe, hogy papámnak is elmesélhessük, mi történt.
Vasárnap utaztunk Debrecenbe.
Erről majd külön mesélek.
