Zádi tegnap éjjel jött rá, hogy ezt az éjjelnemcicizős témát mi teljesen komolyan gondoljuk...

Büszkék voltunk, mert hajnali 4-kor  kelt fel először. Hirtelen kiivott kicsit több, mint egy deci tejcsit a cumisüvegből. Mi már éppen örömködtünk Istivel, de Zümke másképpen gondolta.

Nos, hajnali 6-ig méltatlankodott, hol hangosabban, hol kicsit beletörődve, majd a kimerültségtől visszaaludt. Háromnegyed 7-kor aztán megkapta a betevőjét.

Én meg már azt hittem, hogy könnyen megússzuk...

Na, nem panaszkodom, tudom, hogy lehetne rosszabb is.

Mindenesetre nekünk most ezzel kell megküzdenünk.

Kicsit cidrizek a ma éjjeltől.

De a remény hal meg utoljára! 

az írásban, elmesélem gyorsan, hogy Zümi tegnap/ma hajnalban csak fél 3-kor ébredt fel először. Kicsi méltatlankodás után megkapta cumisüvegből a langyos tejcsit, amiből gyorsan kiivott kb. egy decit (egyedül fogta az üveget a fülénél fogva), majd visszaaludt. Nem kellett ringatni, győzködni. Tudom, hogy ez az úszás miatt is lehetett, mert nagyon-nagyon kifáradt, de akkor is örülök nagyon! Újra meg kell jegyeznem, APA EGY HŐS!!!

Ma játszótereztünk családilag. Jó volt. Zádi először jött babamotorral az utcán. Odafele még élvezte, de visszafelé már nem különösebben akarta, pedig akkor jött volna a java, hiszen a lejtőn könnyebben gurult volna. Nem baj, majd legközelebb.

Ma jól kihasználtuk a bónusz jóidős napot.

De már érkeznek is a csúúúnya felhők. 

Már régen tudtam, hogy vissza akarok menni.

Nekem a debreceni klinika nem a véget jelenti, hanem azt, hogy végre kezdtek a helyükre kerülni a dolgok. SzE doktornő felvállalta a feladatot, hogy válaszokat ad. Ha már a babánkat nem fogja tudni megmenteni, segíteni akar, hogy születhessen egyszer majd testvére…

Azóta is mérhetetlen hálával gondolok rá.

Az egyenes beszédért, ami mégis igyekezett a lehető legkíméletesebb lenni. A figyelmességéért, amikor sétálni küldött bennünket, hogy ne törjünk össze Gabó előtt…

A lehetőségért, hogy megkereszteltethettük ott, az osztályon a kincsünket. (Egy-egy betegnél egy, maximum kettő hozzátartozó lehet, akkor mégis megengedte, hogy ne csak mi, szülők legyünk ott, hanem Tibor, a lelkészünk is.)

…Pedig emlékszem, nem is mertem neki szólni előre… Úgy voltam vele, majd lesz valami. Előtte este tudtam meg, hogy Tibor eljön hozzánk Karcagról és megkereszteli.

A látogatási idő után rohantunk el a T****ba, hogy ruhácskát szerezzünk neki.

Egy elmebaj volt az egész.

A nővérkék tudták, segítettek mindenben. Átöltöztetni (pedig a csövek miatt ez nehéz volt), a takarító néni mindent csillogóvá varázsolt és csak az utolsó pillanatban avattuk be a főorvost. Hogy mi volt a reakciója? Hogy miért nem szóltunk előre, pedig segített volna. De természetesen nyugodtan! Megkérte a többi látogatót, hogy egy kicsit hagyjanak magunkra minket, a doktornő, a rezidens orvos, a nővérkék és a takarító néni felsorakoztak Gabó ágya lábánál és ott voltak velünk végig. Sőt, volt olyan nővérke, aki akkor nem is lett volna beosztva, mégis bejött, hogy videózzon.

Végig ez volt jellemző az ott tartózkodásunkra. A segítő, de tapintatos jelenlét.

Emberként bántak velünk. Nem csak Gabóval, velünk, hozzátartozókkal is.

Amikor összetörtünk, „felkanalaztak” bennünket. Láttuk a megfeszített harcukat a gyerekekért. Egy elveszített küzdelem után végigéltük a fájdalmukat és az utolsó gondoskodó mozdulatokat is – pedig mi még nem is gondoltuk, hogy nemsokára ezek a belénk égett pillanatok a mi valóságunk is lesznek…

Csak a legjobbakat tudom mondani/írni róluk.

Mi ott nem veszítettük el a gyermekünket. Válaszokat és gondoskodást kaptunk.

Tudom, hogy tényleg nincsenek véletlenek.

Az sem, hogy valószerűtlen módon oda kerültünk (nem volt hely, alig akartak fogadni minket, de a budapesti ideggyógyász kezelőorvos ragaszkodott hozzá és segített). De az sem, hogy Gabó nem ott búcsúzott el tőlünk. Ez a nővérek és Sz doktornő szempontjából is áldás. Nem nekik kellett megélniük.

Drága Gabócám még azt is megtette, hogy nem a mentőben „költözött át”, ahol Józsi (Zádi későbbi keresztapuja) küzdött érte.

Nehéz erre visszagondolnom.

Mindenesetre tényleg ott tudtuk meg, hogy haza többé nem jövünk együtt. Sok emésztenivalónk akadt. Pánik, remények, tagadás, lassú beletörődés, egymásba kapaszkodás, mégis remények…

De ők végig mellettünk álltak (egyetlen egy nővér volt, aki nem úgy viselkedett, ahogyan szerintem kellene/kellett volna – de ez az arány még mindig kitűnő, azt hiszem).

Láttuk, ahogyan a pénzhiány miatt időnként varázsolniuk kellett (eszközöket, műszereket, segédeszközöket „teremtettek” a semmiből, vagy barkácsoltak át más dolgokból). Nekem ne mondja senki, hogy egyedül a pénzhiány a felelős az egészségügy helyzetéért. Ha ez így lenne, ott sem EMBERek dolgoznának.

Inkább hiszem, hogy a főnöktől függ minden.

SzE doktornő a minta. Legalábbis az én szememben.

Kiállt mellettünk még akkor is, amikor már tudtuk, hogy kénytelenek lesznek áthelyezni Gabót, mert körzetileg nem oda tartozunk. Ez is vérlázító, hogy ezért kell mozgatni egy ilyen beteg gyermeket, de a doktornő még így is adott 2 hetet, hogy elintézzük, ne Pécsre kelljen menni… Sajnos nem sikerült. De Gabó másként döntött. Ő nem feküdt újra Pécsen a kórházban. Már nem…

Ezért, a rengeteg emlék miatt kellett vissza mennem. Át kellett élnem, hogy Gabó ott még velem, velünk volt.

Már kívülről az ablakokat néztem. Ott feküdt „K”, ott pedig „Z”… Ezek voltak az osztály ablakai. A bejárta mellett pedig az az ablak, ami mögött Gabó ágya volt. Ha nem volt mellette senki, tudtuk, nincs baj…

Besétáltam az épületbe, amit azóta átépítettek. Köszöntem a portásnak, aki már akkor is ott dolgozott (nyilván nem emlékezett rám, ennyi év után… ). Bementem a folyosóra, ahol éppen senki nem mászkál, hiszen az osztályokat időlegesen áthelyezték.

Ott álltam és ugyanazon az ablakon néztem ki, amin akkor, amikor az itthoni gyermekorvost hívtam fel, hogy az általam nem értett orvosi szakkifejezéseket megmagyarázza…

Azon a helyen, ahol vártam első este, hogy a mentősök átadják az osztályra Gabót és bemehessek végre hozzá. Azon, ahol sokszor várakoztunk, hogy visszamehessünk egy-egy kiküldés után, amikor beteget hoztak, vagy egyéb dolguk volt és a látogatóknak kívül kellett várakoznia…

Ott, ahol „A”-t, utoljára kitolták. Ahol a szülei még vele lehettek, majd sok év küzdelem után ketten maradva a gyermekük nélkül kellett kijönniük.

Felléptem pár lépcsőfokot, felnéztem a leendő Intenzív Osztályra, hiszen helyet fog cserélni az akkori Csecsemő Osztállyal. Felnéztem, mert ott egy olyan doktornő dolgozott, aki ritkán volt ugyan Gabó mellett ügyeletben, de nagyon megkedveltük. „A” távozásakor ő volt az osztályon. Nagyon megviselték a történtek.

Átsétáltam a folyosókon a kávéautomatákhoz. Mennyi, de mennyi meleg löttyöt ittunk ott tehetetlenségünkben! Azóta sem ittam gépi kávét…

Végül beléptem a kápolnába. Az ott elhangzottak viszont kettőnk között maradnak az „érintettel…” (Ez nem igaz… Mamikám tudja…)

Kifelé jövet Kata felvett nekem egy gesztenyét a földről. GESZTENYÉT! Mondta, hogy vigyem el Gabónak. Én mosolyogtam, mert akkor már az én kezem régen a táskámban kutatott, hogy megtaláljam a gesztenyét, amit Gabótól hoztam s ott akartam hagyni.

A csere megtörtént. Sőt, Zádi adott nekem korábban egy makkot, ami szintén a táskámban várt a helyére. Így a kicsi makk is ott kuporog most.

Megkértem Katát, hogy vigyen át az osztály jelenlegi helyére, ha nem gond. Meg akartam tudni, ki van éppen ügyeletben. A főnővér volt. Keménykezű nő. Következetes. Neki is megvan a maga története.

Először nem ismert meg – miért is ismert volna. Régen volt már az ő idejüket tekintve, hiszen egy ilyen helyen sok tragédiával találkoznak a dolgozók, ráadásul Zádi születése óta a kilóim megszaporodtak, a hajam viszont elfogyott…

Kata kimondta Gabó nevét és azonnal tudta ki vagyok. Kérdezett, hogy vagyunk, van-e babánk. Örült a válasznak.

Átadtam neki egy kis csomagot. Csak kávét és teát, mint akkoriban. A túlélésükhöz. Ez az ő üzemanyaguk. Meglepődött. Hiszen már semmi dolgom velük.

Pedig van… Nekem velük mindig lesz dolgom. Amíg élek. Kicsit belehaltam, kicsit ott hagytam a lelkem, kicsit ujjá születtem, mint amikor Zádi átlépte azt a kort, amit Gabó összesen megélt velünk. Azóta is peregnek a képek a szemem előtt, de jó, hogy ott voltam újra.

Talán morbid így gondolni, de olyan volt ez, mint egy zarándoklat. Egy fontos, meghatározó helyre.

Sajnálom, hogy SzE doktornővel nem találkozhattam, de vasárnaponként ő nem dolgozik. Lehet, hogy egyszer még ez is eljön, nem tudom. Ha úgy kell lennie, akkor látom még, tudom.

Zádit nem vittem magammal. Katával ketten mentünk. Jó, hogy velem volt. Hagyott, hadd emlékezzek. Aggódott. Láttam rajta. Mégis segített, hogy ott lehessek. Erőt adott. Erőt merítettem. Látnom kellett azokat a helyeket. Oda kellett mennem. Nem sebeket tépkedni. Valahogy feléledni.

Túl zavaros ez talán. Pedig bennem tiszta.

--o--

Katáéknál megünnepeltük Zsófika keresztlánykánk második születésnapját, hiszen nemsokára lesz, de akkor mi nem leszünk a közelben.

Tetszett neki a torta, az ajándék. Vele örültünk. Zádi és ő jól kijönnek egymással. Hosszú távon is működne a közös játék, úgy hiszem.

Jót ebédeltünk, amíg mi a kórházat jártuk, az apák kivitték a gyerekeket egy közeli játszótérre. Nagyot hancúroztak, Isti jó képeket készített. Amint tudom, megmutatom majd őket.

Nehezen búcsúztunk tőlük. Valahogy olyan ez a fél országot átívelő kapcsolat velük, hogy amikor találkozunk mindig, minden ott folytatódik, ahol legutoljára abbahagytuk. Sosincs pont a beszélgetésünkben, csak vesszők.

Debrecenben jártunk...

Hétfőn már pakoltunk, készülődtünk a hazaútra. Zádi aránylag időben elaludt, gyorsan kipakoltunk és indultunk is haza. Érdekes módon Zádi az autó indulásakor felnézett, meglátta dédit és integetett neki, majd visszaaludt. De legalább tudta, hogy eljövünk. Kecskeméten felébredt megint és utána viszont már nem aludt hazáig. Viszont folyamatosan kereste dédit és a kutyákat. Szerintem legalább 200-szor elmondtam, hogy dédi otthon alszik és a kutyák vigyáznak rá. De legalább nem sírdogált, csak szemlélődött. Itthon aztán annyira megörült a háznak, hogy azonnal át akart menni, kopogni a nagyszüleinek - erről lebeszéltük. Még egy órán keresztül szórakoztatott minket, aztán elaludt. Kalandos utazás volt. Kellett...