Egyszerűen nem tudom, hogyan kezdjem a ma történtek leírását.

Nekiugrottam már vagy négyszer, de mindig kitöröltem.

Hogyan írjam le, hogy ma gyermekmegőrzőbe vittem Zádit, hogy a saját idegeimen játsszak?

Hogyan magyarázzam el, hogy a beteges "folyton látni akarom és a lehető legnagyobb biztonságban és inkább mellettem legyen, mint mással" érzéseket szeretném saját magamból kiölni, mielőtt visszavonhatatlan károkat okozok ezzel Zümikémnek?

Azt írtam már egyáltalán, hogy amikor megszületett még a csaphoz is magammal vittem a kis tolható kocsijában, hogy folyamatosan elérhessem és láthassam?

Hogy az elején ott ültem mellette, amíg aludt, hogy "bármi" történik, tudjak segíteni?

De mi történt volna?

Mi baj lenne?

Ép ésszel én is tudom, de az érzéseim másfelé vezetnek.

Egy véletlen beszélgetés alkalmával egy ismerősöm szembesített azzal, hogy le kellene már kicsit válnom Zümiről, hogy hagyjam kibontakozni, semmi baja nem lesz.

Eddig tulajdonképpen senkire sem bíztam rá, csak a legszűkebb családtagokra.

A legeslegszűkebb családtagokra.

A lényeg, hogy ma apának éppen ezzel az ismerőssel kellett tárgyalnia, így elkísértük mi is, hogy megnézzük a cégénél lévő gyermekmegőrzőt.

Bementünk és...

Zádi szépen ott hagyott.

Gyerekek éppen nem voltak, csak fél óra múlva érkeztek, de addig is Zümikém szépen megismerkedett a hölggyel, aki ott volt, hozta, vitte őt mindenfelé, játszott vele, egyáltalán nem zavartatta magát.

Végül (különböző okok miatt) három óra hosszan maradtunk (nyilván én is ott voltam vele), de Zádi hihetetlenül jól szórakozott.

Beadni ilyen helyre egyelőre még nem (DEHOGY) tudnám, de jó volt látni, hogy jól szórakozik idegenekkel, gyerekekkel is.

Attól nem félek, hogy túlságosan magamhoz kötöm, hiszen a legszűkebb család is több tagból áll, Zádi pedig szerencsére rajong a nagyszüleiért, az apjáért, a nagynénjeiért és az unokatesóiért is (dédiről, vagy Judóról ne is beszéljünk), de az én fejemben tényleg rendet kellene tennem már.

A beteges szintet súrolgató aggódásom nem tesz neki jót.

Majd dolgozom az ügyön.

Láttam már óvodában későn született gyerekről nem lehámozható anyukát, aki megkeserítette a gyermeke óvodai létét, na ez nem akarok lenni.

Lépésenként engednem kell kibontakozni.

Gyerekekkel, fára mászással, lépcsőzéssel...

Az első lépést megtettem.

Szétnéztünk.

Tükör-móka, babapuszi, a savanyúságos vödör tetején ülve.

Mert csak.

Kék kutya Rékától és Gabótól, a kék takaró pedig Zsuzsitól.

Pihe-puha babalét.

Úgy látom, hiába keresek, egyetlen fényképet sem találok Gabócáról és a bizonyos kék kutyáról.

Volt két kutyapárnája, amik mindig vele voltak (felváltva), azok sorsáról inkább nem írnék.

De volt ezeken kívül egy sötétkék plüss kutyája s, amit kifejezetten szívesen ölelgetett - nem is értem hogyhogy nincs egy képen sem. Még a tesómtól kapta mindegyiket. A párnákat és a plüsskutyát is.

Természetesen kimostuk a játékokat, mielőtt Zádi számára elérhető közelségbe tettük őket. De ez a kutya valahogy eddig nem kellett.

Ma délután nehezen ment az elalvás az én picikémnek, és ekkor jött az ötlet, hogy megkérdezzem: "Kéred Gabóca kék kutyáját?"

Nos, Zádi kérte. Mutatta a kis kezeivel, hogy nagyon szeretné. Átszaladtam a gyerekszobába, felkaptam, és a kezébe adtam.

Olyan örömmel ölelte meg, hogy magam is meglepődtem.

Mintha egy régen látott ismerős, vagy barát lenne. Megölelte, cirógatta vele az arcát és alvás közben sem engedte el.

A kék kutya lett az a bizonyos teremtmény, aki közénk bújhatott szopizás közben.

Bepréselte ugyanis közénk, fogta, amíg a szopin elaludt.

A délutáni pihenését lefotóztam, most azért mégsem mernék itt vakuzni, hiszen kevés már a fény, de most is fogja a kutyáját.

Azt hiszem Gabó ma az öccsének adta.