5 évvel ezelőtt már jócskán a kórházban voltunk, várva a pillanatot, amikor elsőszülött gyermekünket megismerhetjük.
Szinte minden pillanatára emlékszem.
Egyetlen másodperc is elég volt, hogy őt szeressük a világon a legjobban. Egyetlen villanás és érte aggódtunk, őt féltettük az életünknél is jobban.
Ha ez elég lehetett volna...
5 év...
Öt!
Lassan az iskoláról beszélnénk. Azért, mert menne, vagy azért, mert egy évet még maradna az óvodában.
Már szép rajzai lennének, nagy csatangolásokat rendeznének apával (és Zádival is talán)...
Ma Barni megjegyezte, hogy milyen rossz lehet Zádinak, hogy nincs testvére...
Én is így gondolom.
Aztán azt mondta, hogy ha Gabó élne, akkor játszhatnának... Igen. Így lenne.
Azt válaszoltam neki, hogy szeretnénk majd testvérkét Zádinak, hogy ne legyen egyedül, de ez nem csak rajtunk múlik...
Gabócánk holnap lenne 5 éves! Milyen nagyfiú lenne!
Ma egy blogos ismerős babáját várjuk nagyon.
Reggel adta magáról az utolsó hírt. Ebédre vendégségbe mentek, így nem tudom, hogy csak nem értek még haza, vagy fáradtan estek ágyba, esetleg a vendégségből a kórházba mentek-e.
Fel- felnézek hozzá, de egyelőre semmi hír.
Imádkozom érte, értük...
Zádikám napról napra többet és jobban beszél.
Ma délután nagyot bóklásztak az apjával.
Találtak a kertben egy almát még a fán. Leszedték és elvitték a pár kerttel lejjebb lévő lónak.
Zádikám a következő képpen "mesélte el" a történteket.
Apa, Zádi, én
- Na, Zádi, mit láttunk a sétán?
- Paci!
- Mit adtunk neki enni?
- Amá! (Almát - a szerk.)
- És ki adta az almát a pacinak?
- Dédi!
- Nem, dédi nem volt veletek most kicsim. Ki adta az almát a pacinak?
- Apuca
Szóval, egyre jobban lehet beszélgetni vele, egyre jobban el tudja mondani, amit szeretne, amit fontosnak tart.
Eleven, mint a tűz! Egyetlen másodpercre sem hagyhat ki az ember mellette...
Kettő helyett fedezi fel a világot. Kettő helyett gyűjti az élményeket...
