amit hittem.
Nem volt igaz egyetlen perc sem...
Hittem, hinni akartam, hogy azt érzed, amit szerettem volna, ha érzel...
Akartam, hogy úgy láss, mint még senki. Úgy láss, ahogy senkit nem láttál azelőtt...
Az egyetlen... Az első akartam lenni a számodra.
A megkerülhetetlen emlék, a pótolhatatlan barát, a tökéletes szerető...
Nem akartam látni, hogy bár megformáltál, nem voltam mégsem elég... sosem... egyetlen percre sem...
A kezdetektől fogva csaltál a játékban, amit én túl komolyan vettem.
Az én hibám az egész.
Vak voltam, nem hittem a fülemnek, elhallgattattam az eszem, mert a szívemnek túlságosan fájt a valóság...
Megbocsájtottam. Mindent... Mindig... Újra és újra...
Nem tiszteltél. Éppen ezért. Tudom.
Hibáztam.
Tapasztalatlan voltam.
Túl nagy ár volt ez a leckéért.
Még mindig ezt akarom hallani.
Pedig hazug lenne minden szava. Tudom.
Más már az életem. Nem adnám semmiért.
Csak ne fájna!
Az álmom okoz fájdalmat. A világ, amit magamban építettem fel rólad.
Soha nem volt belőle semmi valóság. Álarcot hordtál végig.
Fáj, hogy nem találom az emlékeimben, mert meg sem történt.
Akarom érezni, pedig valójában sosem érezhettem.
Várom, hogy folytatódjon egyszer... ami el sem kezdődött...
Nem kaphatom vissza, ami sosem volt az enyém.
Pedig szép lett volna.
Fontos... Mindennél fontosabb... De csak nekem.
Istenem! Segíts megszabadulnom a hazug képektől!
Ne várjam, ne vágyjam!!!
