hogy Nyúlnak igaza lett... Jellemző, hogy nem a szoptatás elején, hanem a vége felé durran be a mellem.

Igen, ma reggel, az első szopinál vettem észre, hogy úgy fáj, hogy egészen elérhető közelségben látom a csillagokat. Ráadásul Zümikém pici bocinak képzeli magát időnként és fejjel, vagy ököllel bele- beledöfköd szopi közben... KÖSZIII!

Ilyenkor jön az általános gyógymód, amit még Gabó idején tanultam, hogy különböző lehetetlennek tűnő pozíciókban szoptassam a picit. Mindenhogyan, ahogy nem szokott. Ő fejjel lefelé, vagy nem a karomban fekve, hanem éppen ellenkezőleg, a kis lábai legyenek kívül, és úgy adjam oda neki. Viccesen nézünk ki, de nem túl kellemes a dolog. Mindenképpen meg kell oldanom házilag, eddig minden kisebb hasonló esetet meg is tudtam úszni gyógyszerezés nélkül. Ha már így halad(gat)unk a szopi elhagyással, nem akarok beleerősíteni egy antibiotikum miatt.

Tegnap éjszaka már nagyon büszke voltam Zádira, mert nem apja vette fel, hanem én feküdtem mellette (mindenki a saját ágyában) és minden alkalommal, amikor cicit kért, felajánlottam neki a tejcsit üvegből. Lényegében nem kellett neki igazán, ivott egy-egy kortyot, és szépen megnyugodott. Hajnali háromkor igen, de reggel fél 6-kor már alkudozott, és nem is aludt vissza. Nem is csoda, hogy most este bealudtam, amíg Isti a gépnél ült és nem régen tértem magamhoz.

Amúgy megvagyunk, igyekszünk zöldágra vergődni. Stratégiai megbeszéléseket tartunk, apró elhatározásokra jutunk.

El kell hagyjuk az illúzióinkat szépen sorban.

Nem, ez nem kiábrándulás (vagy legalábbis nem mindenből), de be kell látnunk, hogy az emberek nem egyformák. Bizony, a legnagyobb pofonokat akkor és onnan kapja az ember, amikor, és akitől nem várta...

Nem baj, hiszem (tudom), hogy a dolgok a helyükre kerülnek. Így lesz.