a drukkokat, az imákat, a szorításokat, a ránk gondolásokat, az sms-eket, a hívásokat, a megértést...

Mindent, de mindent!

Hihetetlenül jól esett, hogy osztoztok a félelmeimben, Zádi fájdalmában, még akkor is, ha ez "csak" rutin műtét volt.

Azt hiszem sem Zádinak, sem nekem nem jelentett a rutinsága vigasztalást ma reggel.

Jó volt, hogy komolyan vettétek. Nagyon fontos volt ez nekünk.

Az éjjel lényegében nem aludtunk.

Zádi érezhette a dolgot (ha máshonnan nem is, de a megfelelően túltermelt adrenalinomból jócskán részesült szegénykém), mert óránként felsírt, szopizott, nyűglődött. Igazából semmi sem volt jó.

Én annyira rápörögtem, hogy mindent előkészítsek (5-kor kellett kelnem, tudtam, hogy nem lesz ott az agyam reggel, így igyekeztem előre kikészíteni, amit csak lehetett), hogy éjfélkor még javában ébren kattogtam.

Tetra alátét, pót öltözet mindenből, ruhapelenka törlésre, pelusok, lázmérő, mindenféle krém (csak fütyköskrémből volt 2, meg még az alumíniumos krém a szúnyogcsípésekre.

2-féle bébiétel (amit érintetlenül haza is hoztunk), 3 féle innivaló (víz, mert az mindig, mindenre jó; gyümölcstea, mert nagyon szereti; narancslé, mert a szívószállal ivás nagy kedvence és ezt a gyümölcslevet issza meg egyedül), rágcsálnivalók (sósak és édesek), műanyag kanál, előkék.

Felírtam, nehogy elfelejtsem Timi macit odatenni és Gabó kék kutyáját, mert Zümke azokkal alszik, gondoltam, megnyugtatják majd.

Nyilván odatettem a borítékot is a dokinak (de erről itt és most többet nem akarok írni)...

Reggel fél hétre odaértünk a kórházba. A parkolóban elakadtunk, mert a parkolóórába nem lehetett beledobni pénzt, ugyanis még akkor nem volt díjfizetési időszak. Így aztán ott hagytuk a kocsit, hogy MAJD... (És ha egyedül lettem volna Zádival? Akkor ki és hogyan fut le pénzt bedobni??? Na, hagyjuk...)

7 órakor már a műtő előtt toporogtunk.

Megérkeztek sorban a családok, akik mára lettek beosztva műtétre. Zádi volt a legfiatalabb.

Őt tették előre.

9:25-kor vitték be.

Nem fogok a régi műszerekről mesélni, amikbe alig lehetett életet lehelni, hogy mérjenek valamit.

A nővérkék kedvesek voltak nagyon. (AZ egyikük nem különösebben volt mosolygós addig, amíg Zádi oda nem ment és meg nem puszilta. Utána kenyérre lehetett kenni... )

Feltették Minikém jobb kezére a nevét tartalmazó karszalagot, amit folyamatosan le akart szedni, cibálni, rágni, rángatni, vagy szedetni velem. Megígértem, hogy itthon majd levágom neki ollóval, na ebbe belenyugodott.

Zümikém kapott "bátorszörpit", amitől el KELLETT VOLNA bágyadnia. Lénygében annyit ért el, hogy olyan lett, mint egy részeg, nem tudott egyenesen járni, folyton felbukott az ágyában, de azért nagyon akart futkosni és mindenre felmászni továbbra is.

Így esett, hogy amikor ki akarták tolni, hogy viszik a műtőbe, jobbnak láttam kivenni és karban elvinni odáig, mert nem mertem hagyni ralizni.

Szeretném elfelejteni azt a pillanatot, amikor a műtő ajtajában át kellett adnom Zádit a műtős embernek. Szerintem jópár ősz hajszálam lett az alatt az idő alatt, amíg odabent volt.

De a lényeg, hogy hamar kihozták, és újra láthattam.

Azt mondták, hogy most még vagy egy fél órát aludni fog, ehelyett azonban 2-3 perc múlva felébredt és rettenetesen hadakozott, sírt, feszengett, feszítette ki magát a karomból.

Bő negyed órába telt, amíg sikerült megnyugtatnom.

Szerintem hadakozhatott az altatás előtt, és azt folytatta ébredés előtt közvetlenül.

Miután sikerült megnyugtatnom, megérkezett anyósom, aki a páromat váltotta, akinek dolgoznia kellett menni, amikor kihozták Zádit. Még jó, hogy azt meg tudta várni.

Innentől kezdve már kicsit jobb volt a helyzet, mert csak akkor sírt, amikor pisilt.

Nagyon lassan kezdtük itatni, szopiztatni, etetni. Kicsi buki is volt, ami visszavetette az adagolást.

Lassan, nagyon lassan mert csak pisilni szegénykém.

Közben bizonyítást nyert a teóriám, hogy a küzdelem miatt volt ilyen pocsék az ébredése, mert az a három gyerek, akik nem bódultak el a "bátorszörpitől", azok mind rosszul ébredtek. Akik békésen szunyókáltak már bevitel előtt, azok mosolyogva ébredtek...

Nem mesélek az ébredések hangjairól, a többi család fájdalmas történeteiről.

Igen, mindannyiónknak megvan a magunk keresztje.

Cipelni kell, ha tetszik, ha nem.

Az orvos és az altató doktornő a műtétek végeztével bejöttek, és mindenkit tájékoztattak az eseményekről, és a továbbiakról.

Fél 2 körül kaptuk meg a zárójelentéseket és indultunk haza. Zádi közben elaludt, babakocsiba tettem és gurultunk kifelé. Gyógyszertárba, boltba, mert megkaptuk a tanácsokat és recepteket a fájdalomcsillapításra és a mai diétára. (Az altatás miatt óvatosan lehetett csak etetni.)

Hétfőn újra be kell mennünk, a doki látni akarja. Valószínűleg egy ideig kétnaponta jelenésünk lesz.

Nem kezdeném elölről a napot, bár tudom, hogy most már majd jobb lesz.

Az orvos szerint volt egy nagyon gyulladt góca szegénykémnek, ami nem gyógyult volna meg magától, ha nem műti most meg.

Kezelgethettük volna itthon még, de csak romlott volna a helyzet minden szempontból.

Örülök, hogy elmentünk, hogy túlestünk rajta, de nem volt fáklyás menet.

A kórház, a hangok, a sírás, a szülők tekintete és a saját rettegésem...

Kemény helyzet, amit több idő lesz megemészteni.

A nem leírt hatások pedig nagyon személyesek, és ha elmesélném, csak rombolnák mások lelkét (is). Nem teszek ilyet.

Éppen elég, hogy nekem látnom, hallanom, tapasztalnom kellett.

A férjem és az anyósom is csodálatosan helyt álltak a kórházban. A család minden tagja velünk volt lélekben, ahogy Ti is. Köszönöm!!!

Együtt vagyunk erősek, együtt tudunk biztonságot nyújtani Zádinak.