A gyerekek bizony látnak olyan dolgokat, amik a felnőttek számára rejtve maradnak...

Nos, remélem Hédi is azért érzett Marikának engem (ugyanis így nevezett el ), mert mamikám, az én drága mamikám is Marika.

Szeretem a nevét (is), így aztán, amikor Stikénél megláttam, hogy ez lett a nevem, nagyot kacagtam.

Ezer dolog történt ma.

Reggel vásárolni mentünk, Zádi mozgólépcsőzött és liftezett is, sőt, még a gombot is megnyomhatta!!!

A végkimerülés határán volt, amikor hazaértünk, így egy gyors ebéd után kidőlt és háromnegyed kettőtől negyed ötig aludt. Közben mocorgott kicsit, egyszer fel is nézett, rám mosolygott és aludt tovább. Én persze már a kefét rágtam, hogy mennünk kellene, hiszen Stikének azt ígértem, hogy fél ötre bemegyünk a városba, és ott találkozunk velük. Ebből aztán öt óra lett, mert közben életem párja is hazaért és mindkét pasi evett (apa ebédelt, Zádi uzsonnázott) és már futottunk is a városba megint.

Ahogy odaértünk, három (és fél) csudacsaj jött velünk szembe. Stike, pocaklakó Bogi, Hédi és Hédi keresztanyuja. Leültünk kicsit beszélgetni, ismerkedni. A picik közben feltérképezték a területet. Jellemző, hogy míg Hédi egy tölcsér fagyinak álcázott tejszínhabot nyalogatott viszonylagos nyugalomban, addig Zádi magára ugrasztotta a szökőkutat és teljes ruhacsere vált kívánatossá...

Jó volt velük találkozni, reméljük legközelebb tovább is tudunk beszélgetni.

Nos, azt is el kell meséljem, hogy mi is kipróbáltuk a tejszínhabot fagyinak álcázni, de Zádi egyértelműen a tudtomra adta, hogy kenhetem a hajamra, vagy ha akarom, cserélhetünk, az én fagyim neki éppen megfelel...

Nem, nem egyszerű az életünk...