Meglepő esemény borzolta a lelkivilágomat ma reggel.

Zádikám élte a napi rutint, de nagyapjával nekünk el kellett mennünk itthonról, és tudtuk, hogy kb. dél lesz, mire haza kerülünk.

Előrelátóan megkínáltam Zümikémet egy kis szopival indulás előtt, hiszen a délelőtti alvását cicin elalvás nélkül kellett produkálnia.

Végülis autóban ülve, vagy kényszerhelyzetben már volt ilyen, de szerettem volna a komfortérzetét növelni ezzel.

Na igen, ahogy anya elképzeli.

Megkérdeztem, kér-e cicit, mire ő rám sem nézett...

Újra megkérdeztem, de a válasz csak fejrázás volt.

Miii?

És tényleg nem kérte!!!

Azt hiszem, kezdődik az elválás.

Amikor hazaértünk, éppen ébredezett és nyilván az első az volt, amikor meglátott, hogy azonnal adjak neki, de előtte nem.

Csak amikor neki eszébe jut. Nem akkor, amikor én adnám.

A lényeg, hogy tudjam, hol a helyem...

Különben valahogy ma reggel engedtem a csábításnak és tetőtől talpig feketében indultam el itthonról.

Sokszor szeretnék, de mégsem teszem (annyiszor), inkább csak felül, vagy alul, de teljesen nem.

Nem szeretnék Zádi mellett feketéllni.

De ma annyira erősen éreztem, hogy mégis így mentem el itthonról.

Nagyon jól esett.

Milyen az élet, Timivel is összefutottam, aki éppen akkor szülte meg a kislányát, amikor én Gabót. Picúr leányka fél órával fiatalabb, mint az én fiam.

Vajon mikor jön el az az idő, amikor nem az lesz az első gondolatom ilyenkor, hogy Gabó is ekkora lenne már, ő is ilyen szépen járhatna, futhatna, neki is vehetnék játékot???

Nem tudom lesz-e ilyen valaha is.

Mindenesetre most nem úgy fájt, hogy sírjak tőle, hanem olyan belül égető, bizsergő fájdalom volt, ami mellett tudtam mosolyogni rájuk.

Mert az élet szép, a lányka növekszik és gyönyörű.

Tudok örülni nekik, tudok örülni a találkozásnak és tudok örülni az otthon rohangáló, mindenre felmászó, mindent leráncigáló, megrágcsáló, letörő és elvonszoló egészséges banditámnak.

Ez is hozzá(m) tartozik.