Hol van még a dackorszak és nálunk máris egy aprócska manócska próbálgatja az erejét.

Nem eheti meg a távirányítót?

Nem püfölheti játékkocka sarkával a dohányzóasztalt?

Nem ütheti a fejével az ablakot?

Nem foghatja meg a cserépkályha vasajtaját?

Nem mászhat/eshet le a lépcsőn?

Apa nem jön vissza hozzá azonnal?

Anya nem adja oda a kést/ollót?

VISÍÍÍÍÍÍÍÍÍT!

Gyönyörű és bosszantó jelenség. 

Felhúzza az orrát, édesen ráncolja, hátraszegi a fejét, ilyenkor néha hanyatt borul a lendülettől. Olyan éles hangot tud kiadni, amire az újévi malac is büszke lehetne.

Ezt a sivalkodást pedig képes hosszú percekig (óráknak tűnő ideig) folytatni. Meggyőzni, megnyugtatni, szeretgetni lehetetlen, nem hagyja.

Ha viszont kizökkentjük és elvonjuk a figyelmét, egyik pillanatról a másikra kacag a mókán.

Lesz még bajunk az akaratával...

Ma gyönyörű példát mutatott nekünk abból, hogy azért mégsincs hiába a sok magyarázat.

Kedvenc elfoglaltsága lett, hogy felmászik a nappali bútoraira és a függönyt tépázza.

Szóltunk, hogy nem szabad.

Elmagyaráztuk (HAHA), hogy veszélyes, mert leesik, és a függönyt is lehúzza...

Mondtuk, hogy NEM, NEM SZABAD és elhoztuk onnan. Kb. naponta... úgy 20-30 alkalommal...

De ő akkoris, felmászik, ő akkoris belekapaszkodik, ő akkoris cibálja.

Újra és újra.

Amikor zsinórban már negyedszer szedtem le a bútor tetejéről és mondtam, hogy NEM SZABAD, akkor apja azt mondta, átveszi, én ebédeljek nyugodtan (na igen, mikor máskor...)

Őszintén, kételkedtem ennek a hadműveletnek a sikerében, mert a párom is az asztalnál ült és evett.

Ráhagytam, próbálkozzon.

Megdöbbentem az események láttán.

Zümi természetesen újra felkapaszkodott a bútorra, erre az apja rászólt, hogy NEM SZABAD, összehúzta a szemöldökét és a mutató ujját mozgatta (mulatságos látványt nyújtott, a kenyerembe bújtam, hogy ne bukjak le, ahogy vigyorgok.

Legnagyobb elképedésemre, Zádi az apjára nézett, megállt, elkezdte rázni a fejét, hogy NEM, majd szépen lemászott a bútorról.

ÁLLAM PORBA HULLT! 

Naaagy boldogság, pici megtapsolva, kollektív örömmámor.

Zádi pedig az apjához baktatott, hogy behajtsa nála a kiérdemelt buksi simogatást.

Amikor bezsebelt minden dicséretet, újra elindult a bútor felé és már mászott is fel rá. - Köszi.

Apja újra felvette a morc álarcát, megismétlődött a jelenet,  megint rászólt, megint tréningezett a mutató ujjával és drága gyermekünk megintcsak erős fejrázogatás kíséretében mászott le a bútorról, majd eljött a kiérdemelt simogatásért.

A harmadik követte a második kört, majd lehetett újabb játékot keresni.

Úgy tűnik kipróbálta, hogy mindig örülünk-e annak, ha okos.

Mert okos.

Azt hiszem minket vesz hülyére. 

De nekünk meg jól áll.

Ma este megmutatta hol a feje.

Már ezt is tudja.

De azt még nem érti, hogy ma megszületett a másodunokatesója.

Mondtuk neki, de nem igazán tud mit kezdeni a ténnyel.

Na, majd ha nagyobb lesz.

Remélem fognak együtt játszani.