hogy folyton panaszkodom, mivel csak nem akar meggyógyulni a család.

Zádi tegnap még lázas volt. Ma már csak hőemelkedést kaptam el, de az étvágya egyenesen pocsék, minden falatért rimánkodni kell ennek az amúgy jóevő gyereknek.

Már amikor a kanál közeledik felé rázza a fejét. Ugyanez a helyzet a gyógyszerekkel.

Szegénykém besokallt.

A kedve sem az igazi, délelőtt jóformán a karomban volt végig. Még a teámat sem ihattam meg, mert amikor letettem nagyon sírt, amikor kézben volt, akkor meg kapálózott, hogy ne igyak, vele foglalkozzam.

Mire a párom hazaért koradélután, meglehetősen kifacsart állapotban talált mindkettőnket.

Ehhez az is hozzájárul, hogy éjjel 3-kor (addig is többször ébren volt szopizni) elkezdett sikítozni szegénykém.

Semmivel nem lehetett megnyugtatni. Jóóól megijedtem. Apuja átfutott a másik szobából, hogy mi a baj (még tart az elkülönítés, hogy végre senki ne fertőzzön át senkit).

Ez aztán 4-körül megismétlődött.

Alighanem a fogacska lesz most is a bűnös.

Azt hiszem nem sértődnék meg, ha lassan átaludná az éjszakát, vagy legalább 4 órát hagyna nekem a szopizások között.

Önző vagyok?

Nyilván szívesen szoptatom, most meg, hogy beteg, tényleg minden csepp anyatej, amit megeszik/megiszik kincset ér, de nem gondoltam, hogy (holnap) 11 hónaposan is kétóránként kelünk éjjel.

Guantanamo-n is ilyen jellegű alvásmegvonással kínoznak. Nem?

Na, nem sajnáltatom magam, a lényeg, hogy hamar legyen jobban Zümikém! Kapjon levegőt az orrán, ne kelljen már vagonszám gyógyszert szednie, legyen étvágya és ereje játszani, ne elesetten lógjon a karunkban.

Sok-sok kívánság ez így is.

Nem csoda, hogy mamikám azt mondta, hogy holnap is kimegy az angyalos kúthoz...