amik beleégnek az emberbe.

Ma véletlenül (de elkerülhetetlenül) végig kellett hallgatnom egy ember fizikai szenvedését.

Nem, nem fogom taglalni sem a fájdalma okát, sem a hangokat.

Szörnyű volt.

A tehetetlenség, a tudat, pedig jó kezekben volt az illető és a segítség is úton volt.

De ugyebár ilyenkor minden perc óráknak tűnik.

Nem, nem magamat sajnálom, hogy hallanom kellett.

Őt sajnálom, hogy ezt át kellett élnie.

És megint tanultam valamit.

Lehet, hogy nem értjük meg egymást minden pillanatban. Lehet, hogy pár napig feszült a légkör körülöttünk. Lehet, hogy nem jó a hangvétel, vagy elbeszélünk egymás mellett, de akkor, amikor az élet megrág bennünket, mégis egymásba kapaszkodunk.

(Ma én kapaszkodtam kétségbeesetten a tehetetlenségtől és az én párom, a társam, a támaszom volt. ISMÉT!)

Mert vannak fontos dolgok, és vannak meghatározóak...

...

Voltunk orvosnál, Isti kapott antibiotikumot, meg egyebeket, én antibogyót nem kaphatok, mert bár kellene Zádi is kap és a tejcsin keresztül kapott plusz adag már sok lenne.

A fül orr gégészetet nem tudom elkerülni, de Gabó és Zádi füldokijához megyek, akiben bízhatok és ráadásul időpontom is van, így nem fog rámenni az egész napom.

Most pedig Zádi mellé bújok, mert belém csimpaszkodik és bennem bízik, hogy a fogfájását el fogom mulasztani.

Csak azt kérem a Jóistentől, hogy ne legyen olyan fizikai fájdalma sosem, amin ne tudnék segíteni.

A lelki bajokon úgyis át kell esnie, azt neki kell megtapasztalnia és túlélnie.

Tudom, hogy nem védhetem meg mindentől, pedig nagyon szeretném.

Neki nem segítenék vele, de tudom, hogy kemény lesz...