ültek a lelkivilágomra.

Sok oldalról gyülekeztek.

Zádi doktor bácsijával egyeztettem, majd megállapodtunk, hogy kezdjük az antibiotikumot, amit nagyon utálok. Mindegy, ha kell, hát kell.

Sajnos két napja folyamatosan fel- felmegy a hője, időnként hőemelkedés, néha láz lesz belőle.

Ez így nem játék, inkább gyógyszer, mint várakozás.

Köhög még, az orra is folyik, időnként tüsszög. Nagyon nyugtalan, ha aludni kell, nappal sem pihen, nemhogy éjszaka. (Az felér egy horrorral... Most éjjel semmit, de semmit nem aludtunk.)

Amúgy jó a kedve, az étvágya kicsit romlott, de még mindig sokkal jobb, mint az átlag gyerekeké szerintem.

Sokszor le-, leteszi a fejét, kókadtabb látványosan.

Mindegy, tudjuk, hogy ezen is át kell esni, nem tragédia, csak kollektív fáradásnak indultunk.

Van nézeteltérés is, amit még nem tudtam sem megoldani, sem túllépni rajta...

Nagyon rosszul esik, ha döntenek az ember feje felett és még csak nem is szólnak róla, hanem máshonnan derül ki. Ráadásul fontos a kérdés nekem, nem tudom mi lesz a vége.

Higgadtan kellene kezelni, de még nem sikerült odáig eljutnom.

A mai nap slusszpoén mondata pedig: "kérdezd már meg hogy vannak, legalább csinálj úgy, mintha érdekelne..."

Ehhez most nem fűzök hozzá semmit.

Kemény az élet.

Igaz, nem ígérte senki, hogy könnyű lesz.