felcserélte a sorrendet és előbb állt, mint szabályosan mászott volna, de ami késik, az ugyebár nem múlik.

Ma megmutatta, hogy nem csak kommandózva kúszni, hanem mászni is tud.

Annyira megörültem, hogy felkiáltottam, ezek után viszont csak azt figyelte a drágám, hogy mi baja az anyjának... Bocsi... 

De olyan jó volt látni!

Amúgy amikor reggeliztem, kitalálta, hogy mindenáron paradicsomot akar enni.

Én pedig adtam neki. Kettévágtam egyet, volt egy olyan része, ami nem volt magos, csak a paradicsom húsa volt vastagon, azt szopogatta, rágcsálta. Le is harapott egy darabot. Előbb meglepődött, aztán rágicsálta és lenyelte.

Ezen felbátorodva délután főztem neki egy kevés krumplit préselt paradicsommal és paradicsom kockákkal.

Nem törtem péppé, hanem kicsit megnyomkodtam villával és az ujjaimmal széttrancsírozva adogattam a szájába.

Úgy tátogott, mint egy kis veréb. Nagyon ízlett neki.

Még egy pár kanál levet is elfogadott.

Olyan kis ügyes!!!

Mai programként próbáltam kideríteni, hogy mikor lesz, vagy egyáltalán lesz-e lombikbaba találkozó. Egyelőre nem jártam sikerrel.

Pedig szívesen elmennénk.

DEHOGY szégyelljük, hogy lombikbaba! Örülünk, hogy gondoskodhattunk róla, hogy ne legyen beteg és hogy minket választott.

Annyira szeretem! 

Nyúl jó pár évvel ezelőtt olvasta valahol, hogy érdekes megfigyeléseket tettek mászni tudó pici babáknál.

A lényeg, hogy játék alagút elé tették a gyerkőcöket és figyelték, hogy átmásznak-e rajtuk.

Tapasztalat szerint azok a gyermekek, akik könnyen születtek minden gond nélkül áthaladtak rajta.

Amelyik csöppök császárral érkeztek közénk bele sem mentek semmilyen áron.

Ezt anno (6 évvel ezelőtt) Nyúl legkisebb fián le is teszteltük.

M olyan "fontolva haladó" típus volt. Már tűkön ülve várta mindenki, a doki "még egy óra és kint lesz" harci kiáltásokkal bíztatta a szülőket, ehhez képest még további 4 órán át váratott a hatásos belépőre.

Amikor megtanult mászni elé tettük a játékhengert és vártuk mi történik.

Kisebb noszogatást követően belemászott a színes alagútba, majd leült a közepén és semerre nem akart mozdulni.

Hívtuk, csalogattuk, ő bizony magasról... gondolt ránk , de nem mozdult.

Végül a kisebbik bátyját küldtük utána felmentő seregnek, hogy valamerre mozdítsa ki a holtpontról.

Azóta a játékhenger szétszórt formát öltött, így azzal nem tudtuk kipróbálni Zádi hajlandósságát. Elhoztam viszont a szüleimtől a hajdani saját gyermekágyam matracát, ami középen kettéhajtható, így sátortetőt tudtam alakítani neki. Így aztán végre valahára kipróbálhattam, hogy az alagútmászásban mit alakít a kis kommandós.

Egy matrac alul, egy sátortető fölül. Zádi a tető egyik felén hasal, én gyorsan átmentem a másik felére egy csörgős labdával (hátha személyem nem lenne elegendő motiváció...) és elkezdtem hívogatni.

Lassan, nagyon lassan indult el (igen, a magzatvíz elfolyt, de fájás semmi, a szülés nem haladt oxitocin hatására sem...).

Jól meggondolta, hogy megéri-e neki a csörgős labdáért bemenni abba a sötét alagútba, aminek a végén ugyan ott van anya, de addig mi lesz???

Aztán egyszercsak mégis elindult! Folyamatosan nézett engem (időnkét a labdát) és haladt előre. Nyúlt a labdáért, de szadista anyja kicsit maga felé húzta, hogy babája teljesen átjusson az alagúton segítség nélkül - ÉÉÉÉÉS SIKERÜLT IS!!!

Tényleg pont úgy, ahogy született. Nehezen indult, de amikor belejött, ki is bújt megtorpanás nélkül. Még a nyakára tekeredett köldökzsinór sem húzta vissza - legnagyobb szerencsénkre.

Kifejezetten nagy élmény volt.

Nem hagytam, hogy gyakorolja, még apának akartuk megmutatni, de akkor már nem lehetett "csőbe húzni" egy labdával.

Ma viszont oda-vissza áthaladt újra a kis alagúton. (Ma csillag formájú éjszakai fényt tettem be, ez pedig elegendő vonzerőnek tűnt).

Kíváncsi lennék, hogy másoknál ez hogyan zajlott. Tényleg így van-e, vagy csak belemagyarázzuk.

Mindenesetre nekem hatalmas élmény volt.

A mai program lényegében a "hol tudok még felállni" nagy kérdés égiszében zajlott.

Délután volt nagy sikítozós ébredés, hatalmas könnyekkel sírás, dentinox gyorssegítség és hálás megkönnyebbülés után további alvás apa karjaiban.

Este pedig valahogy úgy alakult, hogy apja helyén aludt el a maszat, így ő pedig totál kifáradva úgy tudott csak lefeküdni, hogy matricaként tapadt a falra, ölelte Zádit és mindketten az ágy szélén aludtak mint a lapinyulak.

Olyan szép látvány volt, hogy csak ültem és néztem őket, szemét módon nem pakoltam át még Zádit a helyére a saját ágyába, mert ezt a képet sokáig őrizni akarom magamban.

Az én pasijaim!!!

https://www.youtube.com/watch?v=tGjAxmypt6Y&feature=related

az egészség áldás!!!

Húúúú most ezer közhelyet fogok eldurrogtatni, ha nem vigyázok!

Pici gyerekként nem félünk semmitől. Minden, ami veszélyes az nagy, távoli... és a szüleink úgysem engedik.

Serdülőként vonzzuk, szinte hívjuk az ártalmas dolgokat dacból, jusztis, meg amúgy sem jó semmi...

Fiatal felnőttként úgy gondoljuk, mindig mással történnek a bajok, hiába bármi ártalmas, de olyan jóóóóóó szokás.

Amikor gyermeket vállalunk (ha szerencsénk van) már előtte, vagy a pocakosság alatt változik meg az értékrend, hiszen az életért, ami/AKI bennünk növekszik már felelősek vagyunk és a mi hibáink következményét egy életen át érzik majd utódaink.

(Nekem szerencsém van, hiszen a férjem éppúgy fontosnak tartotta az egészséges környezetet a gyermekeink számára, mint én, így jóval azelőtt, hogy Gabót szerettük volna magunk között köszönteni, már ő is letette velem a cigarettát. A "próbálkozás" alatt pedig igyekezett a lehető legegészségesebben élni, majd biztosítani számomra a legjobb körülményeket...)

Gondolom minden felnőtt életében más időpontban érkezik el az az érzés, hogy bizony fájdogál, már nem az igazi és ebből mindig egyre több lesz.

(A hanyag testtartásom miatt én igen korán szembesültem ezekkel...)

Az idősebb generációkon látom, hogy igen kemény feladat számukra a megfelelő közérzet biztosítása. Az egészség már nem természetes állapot, hanem cél.

Annyiszor elmondjuk a pocakosság alatt, hogy mindegy mi lesz a baba (fiú, vagy lány), csak egészséges legyen. De nagyon sokszor ez csak automatikus válasz.

Be kell valljam, hogy az első pocakosságom idején én is (tényleg mindegy volt, de) csak rávágtam, hiszen ez természetes. Az ember azt szeretné, ha egészséges lenne a gyereke.

De Zádinál ez már egészen más volt.

AKARTAM, imádkoztam, reménykedtem, mindent, de mindent, amit tudtam megtettem azért, hogy egészséges legyen.

Aztán megkaptuk ŐT!

A mi csodánkat.

Akiben két gyermek életereje, kíváncsisága, felfedezni vágyása és mozgásigénye van.

Azt, hogy valójában micsoda feszültség volt bennem a remegések miatt, ma tudtam csak meg igazán...

Mára volt időpontunk az ideggyógyászatra.

A doktornő azonnal megismert - voltunk nála Gabóval nemegyszer.

Csendes, kedves, türelmes, gondoskodó doki, aki mindig partnerként kezelt, még akkor is, amikor fogalmam sem volt róla, miről beszél.

Aztán egyre több dolgot kellett megtanulnom az idegrendszerről, az epilepsziáról.

Amikor bementünk a vizsgálatra, mosolygott, azt mondta örül, hogy lát, hogy babánk született.

Elvittem neki a Gabóról készült jegyzőkönyvet, a lombik összes papírját, Zádi papírjait.

Végig beszéltük a múltat, az idáig vezető utat, majd megkérdezte miért jöttünk.

Elmondtam a remegéseket, ő pedig megvizsgálta Zádit.

Le kellett vetkőztetnem, közben a doktornő már figyelt és mosolygott, mennyire izgága.

Beszélt hozzá mialatt megmérte a fejkörfogatát, a mellkasát. Zádi eközben levadászta a centit. Mindenáron ki akarta venni a doktornő kezéből.

(Egyszer sikerült is neki!!!)

Mivel kiderült, hogy ez az egyik legjobb motiváló erő, elkezdte húzni Zádi előtt a centit, aki erre tökéletes kommandós kúszást mutatott be.

Ezután négykézlábra állt, sarkon fordult és felfedező útra indult.

Doktor néni felvette, megnézte mennyire tud ülni (egyedül még nem stabil - eldől), állni (nem lábujjhegyez, hanem szépen tapos).

Miközben én teljes egészében remegtem az idegességtől, ő összességében nagyon elégedett volt vele.

Már ezután az "elővizsgálat" után megnyugtatott, hogy érti miért aggódtam, de úgy látja nincs gond.

Megbeszéltük, hogy megnyugtatásként EEG vizsgálaton is részt veszünk. Éppen alvásidő közeledett, így reménykedtem, hogy nem lesz nagy cirkusz belőle.

Zádi kapott egy "űrsisakot", érzékelőket és madzagokat.

Eddig semmi gond nem volt. Egyszer akarta csak leszedni, hogy megrágcsálhassa, de még idejében elkaptuk.

Amikor minden készen állt, átmentünk egy másik helységbe, ahol elméletileg nyugton kellett volna feküdnie kb. negyed óráig.

Na ja... Zádi... nyugton... hahaha

Mondtam, hogy esélytelenek vagyunk, ha nem tudom elaltatni.

A hölgy igen kedves volt, de nem hitte, hogy komolyan gondolom.

Végül elsőre nem sikerült, hiszen az űrsisak eleve fura volt neki, meg aztán hogyan gondolhattam, hogy egy olyan szobában, ahol számítógépen kattognak, van egy érdekes gép izémizékkel és különben is új környék, szóval hogy is feltételezhettem, hogy simán elalszik? Vagy hagyja magát elaltatni?????? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

De aztán győzött mégis a kedvenc altatódalocska és a mérhetetlen álmosság.

A vizsgálat sikerült, még ingerelték is (villogó fénnyel, hirtelen zajokkal), de ő szépen aludt, bár az agyhullámai közben jelezték, hogy hallja, érzékeli a körülötte zajló dolgokat.

(Aki már az epilepszia közelébe került valamennyire, az tudja, hogy a villogó fény és az erős zaj rohamot okozhat, ezért "terhelték" a vizsgálat közben.)

A vége felé bejött hozzánk a doktornő, ő is figyelte a monitort.

Amikor végeztünk, Zádi még aludt. A hölgy, aki a vizsgálatot végezte, elkezdte leszerelni az "űrsisakot" a lehető legóvatosabban, de sajnos a kütyük beleakadtak a picikém picike hajába és meghúzta.

Olyan visítással ébredt fel szegénykém, hogy alig győztem megnyugtatni. De aztán a krokodilkönnyes tekintetével meglátta, hogy elindulunk kifelé onnan, ahol "bántották" és máris jobb volt. Amikor pedig meglátta az időközben megérkező nagyapját, már kerek volt a világ.

Behívott a doktornő még egyszer a vizsgálóba és elmondta, hogy TÉNYLEG MINDEN RENDBEN, ZÁDI TELJESEN EGÉSZSÉGES. Nyomát sem látni epilepsziának. Azt is mondta, hogy szép érett alvásgörbéi vannak, de azt nem tudom, hogy mit jelent. A szép és az érett szó szimpatikus nekem ebben a mondatban, úgyhogy elégedett vagyok.

Miután elköszöntünk és kijöttünk, órákon át sóhajtoztam és hegynyi sziklák görögtek le a szívemről.

Egészséges!

Ez a szó többet jelent, mint az életem hátralevő részében beszívott levegő.

És most az adatok:

fejkörfogat: 43,5 cm

mellkörfogat: 45 cm

kutacs: 1,5*1,52, nívóban

Hosszan és bőven részletezve, hogy MINDEN RENDBEN.

Ennek örömére Zádikám hazaérkezés után - sokkal később - elaludt, de félálomban még egyszer remegett nekem, csak hogy teljes legyen az élvezet...

De nem számít. Dokik mondták, hogy minden rendben.

Ezt bizonyítandó pedig picikém ha ébren van, szinte folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy lábra álljon. Mindenben megkapaszkodik.

Eddig csak olyan helyeken próbálkozott, ahol valami kiálló dologra rá tudott támaszkodni, így először mindig előre hajolva nyomta ki a lábacskáit, majd onnan egyenesedett fel.

Ma este viszont, betettem az ágyába egy kicsit, hogy készülődhessünk a fürdéshez, amikor gondolt egyet és az ágy rácsaiba kapaszkodva feltérdelt.

Gyorsan szaladt az apja a fényképezőgépért, lefotózta, de a következő pillanatban felállt. Egyszerűen felhúzta magát. Nem előre hajolva, hanem simán a lábára támaszkodva. Ezt már nem lehetett lefényképezni, mert odakaptunk, nehogy elengedje magát, mint szokta és eldőljön, de elkéstünk és huppant egyet hanyatt az ágyban.

Így aztán nyilvánvalóvá vált, hogy szükség lesz az ágyába körbe egy szivacsréteget tenni, nehogy megüsse magát, amíg így edz. ja, és hogy nem hagyhatjuk már ott sem egyedül...

Mozgalmas életünk lesz Zádi mellett az biztos.

De jó is ez!!!