Még nem mesélek sokat.Ma négyen vannak. Érettek, megfelelőek. Talán úgy döntenek, hogy elindulnak az élet felé.
Ha az Ég is úgy akarja, csütörtök-pénteken "beköltöznek".
Semmiképpen sem akartam ezt a napot hagyni nyom nélkül eltűnni.
Így kezdődött.
Persze nem.
Sok-sok ideje sok-sok szuri, dokihozjárás, gyógyszerek, vizsgálatok...
De ez nem panasz, hiszen VÉGRE van lehetőség.
Ezzel nem búcsúzunk a múltunktól, semmiképpen sem drága Angyalkánktól, csak a jövőt próbáljuk emberivé, családdá formálni.
Így kezdődik tehát a második mesénk.
Egyelőre álom, talán igaz történetté válik.
Ügyesek legyetek Gyerekek!
Nagyon várunk Benneteket!"
Éppen egy évvel ezelőtt gondos orvosi kezek megengedték sejtjeinknek a találkozást.
Óvón, féltőn, BIZTONSÁGOSAN kezdődött...
Túl nagyon sok harcon, bánaton, kétségbeesésen, pislákolt a remény, hogy lesz nekünk egy második mesénk...
Remélni sem mertük és elképzelni sem tudtuk, hogy egy év múlva boldogan egy csodálatos EGÉSZSÉGES fiúcska keresztelőjére készülünk...
Boldogok vagyunk.
Mégis egész nap halogattam a mai bejegyzést.
Csodaként éljük meg a mindennapokat, mégis sírok most ugyanúgy, mint amikor kacagni hallom.
Egy évvel ezelőtt még fekete ruhában jártunk...
Nem azért, mert így illik, vagy mert kell, hanem azért mert szükségünk volt erre.
Mindig is hittük, hogy valahogy lesz még gyermekünk. Azt nem tudtuk hogyan, de abban biztosak voltunk, hogy nem adjuk fel. Mert ezt nem lehet.
De még az orvos (a mi drága VARÁZSLÓNK) sem hitte, hogy azonnal, az első próbálkozásra sikerül.
Ma, egy évvel később a karomba vehetem, ölelhetem a FIAM!!!
Sokat gondolkoztam, hogy válasszam-e két, külön bejegyzésre a mai nap történéseit, de úgy döntöttem, megpróbálom egyben leírni mindazt, amitől a mai nap fontos.
Nos...
Akkor, Gabó búcsúja idején egyértelműen úgy éreztük, hogy ezt nem lehet túlélni.
Még ma sem hiszem, hogy lehetséges.
A nyugalom kertje számára - számunkra egy közeli temető lett.
Mikor ott kellett hagynom, úgy éreztem, ez lehetetlen.
Mintha kővé dermedtem volna. Nem mozdultak a lábaim.
Furcsa módon (bocsánat, ha ezzel bántok bárkit is) nem más/ok miatt sikerült mégis elindulnom onnan, hanem Katáért, Mayáért, Nikolájért és Józsiért.
A debreceni nővérkék és Józsi, a mentősünk adott erőt, hogy a lábaimat egymás elé tegyem.
Velük, hozzájuk mentem.
Ott voltak velünk. Miattuk el tudtam indulni.
Ezután napokig, hetekig naponta többször is odaültem Gabó "ágyához". Csak ültem, néztem beszéltem hozzá és nem akartam eljönni tőle.
Tudtam, hogy ez nem mehet mindig így...
Sok-sok idő múlva (mikor láttam, hogy a férjem mennyire aggódik és tehetetlennek érzi magát), már képes voltam parancsolni magamnak, hogy egy nap csak egyszer menjek be hozzá...
(Hú mennyit hallgattam a körülöttünk lévőktől, hogy hagyjam már nyugodni - de nem értettem, miért zavarnám én Őt ebben?!?! Ha velünk maradt volna, a nap 24 órájában együtt lennénk. Hogy sajnálhatnék tőle naponta egy látogatást?!?!?!)
Rengeteg idő telt el így. Elmúlt fél, majd egy év, még feketében jártunk. Persze erről is sokaknak volt véleménye, de ez már nem számít...
Akkor vettünk fel először valami színt magunkra (emlékszem nekem ez egy sötétlila blúz volt), amikor Varázslódoktorhoz mentünk bemutatkozni.
Azután minden találkozáskor volt rajtunk valami színes.
Tanítottuk magunkat bízni és a jövő reménységének szerettük volna megmutatni, hogy lesz ez még másképpen!!!
Teljesen színes ruhát a beültetés napján vettem fel. Apró (ZÁDI) nem lakhatott fekete ruhás testben! Neki saját, igazi, szép, vidám élet kell!!!
De a temetőbe minden nap jártunk.
Ha elutaztunk valahová, az utolsó utunk Hozzá vezetett és a városba visszaérkezve is Nála voltunk először.
Ha a temetőőr pár perccel korábban zárta a kaput, teljesen kétségbeestem. Volt, hogy bentragadtam...
De mennem kellett.
Eljött aztán az idő, amikor táppénzre jöttem, hogy Zádi biztosan velem/velünk maradjon. Ez ikerbaba visszafordulása után történt.
Akkor rájöttem, hogy ha Zádi megérkezik, már semmiképpen nem fogok tudni minden nap eljutni Gabóhoz.
Ez rettenetes érzés volt.
De tudtam, ha a baba miatt nem mehetek, csalódott leszek. Nem hibáztathatom a kicsit, amiért a nagyhoz nem mehetek. Ezt meg kellett oldanom valahogyan.
Végül úgy döntöttem, a táppénz első napjától fogva nem megyek be a városba külön a temetőbe, hanem csak akkor, amikor amúgy is mennem kell.
A első napokban folyton az órámat néztem... még odaérnék... még nem zárták be a kaput... átmászom a kerítésen...
De megtanítottam magamnak, hogy így kell lennie...
Hogy ezt most miért meséltem el???
Mert a búcsú után nem sokkal egy csodálatos ajándékot kaptam valakitől.
A gyertyagyújtásos oldalon adatlapot készített Gabónak. Gyertyát gyújtott érte rengeteg ember.
Nagyon boldog voltam (ez az a másfajta boldogság... - a gyermekem emlékoldala...).
Minden nap megnyitottam, elolvastam az emlékezők sorait és én is gyújtottam gyertyát.
Egy idő után ott kezdtem mesélni NEKI, mi történik velünk.
Akartam, hogy tudja.
Ahogy múlt az idő és a pocakosságra készültem, már nem csak az volt fontos, hogy Gabó tudjon mindent, hanem az is, hogy Apró/Zádi is tudja, érezze...
Ezért kezdtem blogot írni.
De ettől kezdve hittem, hogy Gabó is figyeli, miket írok. A gyertyák mellé már nem a történetünk került.
Egy ideje viszont éreztem, hogy ezek a gyertyák kényszerré váltak. Nem külső kényszer, hanem belső. Amikor szülni készültem, akkor is az járt a fejemben, hogy ki fog gyertyát gyújtani Gabónak?!?!?! Hogy oldjam meg????
Képes voltam éjjel felkelni, ha véletlenül elaludtam, csak ne maradjon el a gyertya gyújtás...
Belekergettem magam valamibe, ami már nem jó...
Ezért döntöttem úgy, hogy megszüntetem azt az oldalt. Ma, amikor a blog 1 éves lett. Sajnáltam azokat, akik mindig ellátogattak Gabóhoz, de tudtam, hogy így kell lennie. A gyertyákat úgyis meggyújtjuk, csak nem ott, hanem itthon és a nyugalom kertjében.
Nem szabad engednem a belső kényszernek.
Gyógyítani kell ezeket a sebeket, mert Zádinak teljes szülők kellenek.
Ezzel nem jut kevesebb Gabónak, csak egészségesebb...
Együtt megyünk már a temetőbe. Együtt gyújtjuk a gyertyát. Már Zádinak is van mécsestartója ott.
Nem, nem lehet túlélni egy gyermek elvesztését. De meg kell tanulni együtt élni vele.
Mivel a szív sosem nyugszik meg, ésszel kell felülkerekedni, hogy élni lehessen tovább...
A kis naptárunk mai bejegyzése:
"A legmagasabb erő
a legmagasabb erő"
Szükségünk is van rá.
Zádi ma nem volt hajlandó apujánál elaludni. Sírt, amíg én ettem valamit vacsorára. Könnyes szemmel nézett rám, amikor átvettem és rajtam aludt el.
Érezte, hogy szükségem van az érintésére.
Egy éve, hogy két sejtből Ő lett.
Köszönöm Istenem!!!
