minden rendben. Éppen a hó előtt beparkoltunk. Igazán büszke voltam (mit voltam, vagyok) a páromra, hogy így elhozott bennünket.
Az út alatt 3* kerültünk igazi hózáporba, ebből 2* úgy, hogy az úton pici réteg meg is maradt.
Amikor aztán ideértünk „leszakadt az ég”. Azóta is folyamatosan zuhog. De jó, hogy nem vártuk meg az éjszakát az indulással!!!
Zádi pár napja nem alszik éjszakánként, meglehetős zombisodásba kezdtem. Mivel viszont „már úgy is mindegy”, az indulás előtt úgy döntöttünk, jól megkeverjük a szervezetét (szemét számító szadiszerű szülők), és megfürdetjük, hogy azután nagyot aludjon, hiszen tudtuk, hogy sötétedés után utál utazni, mert nem lát.
Ebéd után már nem hagytuk, hogy elaludjon, így jóóóóó nyűgös volt már.
Indulás után énekeltünk, énekeltünk, énekeltünk… énekeltünk, de csak nem akart elaludni. (Gondolom átesett a holtponton.) Végül aztán a szopi segített a kérdésen és másfél órát aludt. Nos, nem sikerült megkeverni. Tisztában volt vele, hogy trükköztünk, nem cserélte fel az éjszakát a nappallal. Judó, a keresztanyám most megint azt mondaná, hogy „kicsi, de nem hülye”. Igen, igaza lenne.
Végülis nagyon büszke vagyok Zádira is, mert ugyan másfél óra után felébredt, de egészen Kecskemét határáig nem sírt. Ebben az is segített talán, hogy az apja ragaszkodott hozzá, hogy vigyünk neki kislámpát. Ennek az lett a következménye, hogy a bal kezem nem éreztem, mert azzal tartottam a feje fölé a lámpát, hogy ne megegye, hanem lásson a fényénél és játszhasson. Megérte, mert addig is jól érezte magát. Nyilván egy jó nagy zsák játékot elhoztunk, hogy le tudjam foglalni. Valamennyire ez be is jött.
Kecskeméten „rokonlátogattunk”, Zádi nagyon jól érezte magát. Na igen, sok mosolygós arc, két kutya.
Mikor onnan indultunk tovább, a ház és udvar már hó alá bújt.
Jöttünk is tovább azonnal. Jó 20 percig (óráknak tűnt) úgy ordított porontyunk, hogy hihetetlen. Semmi, de tényleg SEMMI nem segített. 3 alkalommal próbáltam megszoptatni, előbb csak rágcsálta (aúúúúúú), majd „beszélt bele” (miiiii?), majd elutasította (anya gyászban…), de ordítva. Énekeltünk, világítottunk, játékokkal próbálkoztam, megöleltem, szeretgettem, de semmi. Aztán amikor feladtuk és megegyeztünk, hogy egy alkalmas helyen megállunk és elaltatjuk kézben – a 4-esen nincs alkalmas hely, mert az út mellé lehúzódni hóesésben életveszély, leálló hely nincs, benzinkút nem volt a környéken, szóval köszi… - akkor elkezdtem neki suttogni, és elmondtam, hogy megyünk, keresünk egy helyet, de addig hagyni kellene apát vezetni és nagyon szeretjük, dédi és Judó várja, szép karácsonyfa lesz és ott lesznek a kutyák…
Szóval suttogtam és suttogtam, erre egyszer csak elkezdett halkabban ordítani (meglehetős képzavar), és lassan elcsendesedett, majd elaludt.
ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉN ELALTATTAM!!!
Egészen hazáig (mamikámhazáig) aludt, majd amikor megérkeztünk felébredt. Bepakoltunk (mármint a többiek: párom és Judó), majd Zádi fárasztás gyanánt karácsonyoztunk, fürdettünk és altattunk, aztán fél 1-kor (Norbi ÁPDÉT) megvacsoráztunk – én még krémest is ettem!!!
Szóval mozgalmas napon vagyunk túl. Zümikém sajnos elkezdett köhögni és csorog az orra.
Nem vészes, de azért sajnálom. Gondolkoztunk azon, hogy elvigyük ügyeletre, de ettől a hideg is kiráz – ez Gabó történet…
Mindegy. Ha bágyadt lenne, elvittük volna. De nem az. SŐT! Pörög! Időnként köhög, amikor nem veszi észre (nagyon) akkor megpróbáljuk az orrát törölni, szóval elvagyunk.
Ma estére belakta a terepet. Mindenhol feláll, kapaszkodva sétál. Voltak látogatói is, újabb ajándékok… ;-)
Nagyon jó a kedve. Dédi és Judó nagy kedvencek, jó játszótársak.
A kutyák egyelőre félnek tőle – biztosan hallottak a kutyaharapás történetről. (Nem én árulkodtam!!! Tényleg!!!)
Élvezzük az itthonlét örömeit. Kihasználunk minden percet.
Dédiországban, ahol Zádor a híd, az iskola, az utca, a panzió. Ahol nem furcsállják Zádi nevét. ;-)
Délután aludhattam, mert a többiek vigyáztak a kópéra. Most már alszik, megyek én is, hátha ma nem zombisodom tovább.
Amikor tudok, jelentkezem.
