Volt idő, amikor mérget vettem volna rá, hogy Zádi majd a saját lábán megy a karácsonyfához.

Aztán pár napja komolyan kételkedni kezdtem benne, mert megrekedtünk a bútorokba kapaszkodva járkálás és az 1-2 másodpercre magáról megfeledkezve álldogálás állapotában.

Mára rájöttem, hogy TELJESEN MINDEGY megtanul-e járni Karácsonyig a fiatalúr, vagy nem.

Szépen ügyesedik a saját ütemében, majd járkál, ha megérett rá. Futhatok még utána eleget az az érzésem...

Erre ma este, minden átmenet nélkül megállt a lábán több, mint 5 másodpercig, majd egy következő próbálkozásnál megtett 2 lépést egyedül, kapaszkodás nélkül.

Picikém megtáltosodott!!!

Különben is nagy élményekkel gazdagodtunk megint, mert a szüleimnél - ahol mikulásoztunk - ott volt hugim kutyája, Manó is, aki Zádinak meglehetősen felkeltette az érdeklődését.

A rajongás kölcsönös volt.

A kutya ugrált volna, de hugim lehiggasztotta, Zádi meg rágta volna , neki az apja nem engedte.

Paramami a sarokban aggódva figyelte az eseményeket és percenként mosakodni zavarta családja pasi tagjait...

Tény, hogy Zümikém teljes odaadással viseltetett a szőrös barátja iránt.

Simogatta, markolászta (meg akarta kóstolni), a kezét nyaldosó fej felé hatalmas kacajt dobott, majd amint kiszabadult a felnőttek karjából, azonnal vad mászásba kezdett négylábú barátja felé.

Rátenyerelt a kutya fejére, megfogta az orrát, belenyúlt a szájába, amit legnagyobb döbbenetemre a kajla kamasz négylábú óvatos játékkal viszonzott.

Arra a bizonyos tortára már csak habként került a Mikulástól kapott ajándék rengeteg és a szüleim szépen feldíszített háza.

Zádinak határozottan tetszenek a karácsonyi dekorációk.

Az üzletekben és most a szüleimnél is rajongással figyelte (cibálgatta).

Szép is az élet, ha zajlik...