azt hittem, hogy hiba volt megnéznem a Vészhelyzet mai epizódját.

Alaposan kerülök minden gyermekveszítéssel, gyermek halálos betegséggel, vagy súlyos betegséggel, esetleg gyermeknek fájó dologgal (gyermekbántalmazás) kapcsolatos témájú filmet, könyvet, hírt a hírekben.

Struccpolitika? Lehet. Bár szerintem önvédelem.

A tehetetlenség érzése a legkegyetlenebb, amit valaha éreztem. Ezt nem akarom újra átélni.

A fájdalom olyan soha meg nem szűnő érzés, amit el lehet nyomni, de mélyen belül ott marad. Bármikor előtörhet és csak a Jóisten a megmondhatója, abba tudom-e hagyni a sírást.

Egyszóval kerülöm - ha tudom.

Ma belefutottam alaposan.

Rossz volt. De sajnos van egy rossz szokásom: ha már elkezdtem valamit nézni, akkor megvárom a végét. Nem kapcsolok el.

Így aztán megnéztem. Végig.

Egy gondolat megfogott belőle:

"Ha az ember elveszíti a szüleit, azt mondják árva.

Ha a házastársát veszíti el, akkor özvegy.

De ha valakinek a gyermeke hal meg... arra nincsen szó..."

Mindeközben Zádi az ölelésemben feküdt és úgy vette a levegőt, ahogy tudta, mert dádhás.

Nem vészes egyelőre, láza, hőemelkedése nincs, nagyon keveset köhécsel, néha tüsszög.

Lehet, hogy belefele megyünk még, és lesz rosszabb, mégis átéreztem ma este, hogy milyen jó is, hogy tud lélegezni (ha nem is az orrán, hanem a száján, de megoldja).

Boldogság, hogy fogja a kezem, mert érezni akarja, hogy mellette vagyok.

Belém kapaszkodik, rám csimpaszkodik, mert TUD!

Nem, talán nem volt hiba megnéznem ezt a részt.

De azért továbbra sem csinálok rendszert ebből a témából.