A mai nap valahogy furcsán beszippantott.

Időgépbe ültem, átélve a 4 éve történteket, párhuzamosan a mával.

Akkor, Gabó a két világ között éppen felénk tartott. Reggelre érkezett meg hozzánk.

Mennyire vártuk!!!

Nem tudok aludni, ahogy akkor sem.

Vele van a szívem!

Már 4 éve!

Ma Katival találkoztunk. Gabó látásfejlesztő nénijével, akit (mint kiderült) sosem láthatott...

Zádi megnézte magának, nem történt semmi különös.

Aztán Kati megszólalt, kedvesen, szeretetteljes hangon és Zádi úgy mosolygott, mint ha ezer éve ismerné...

Tényleg valami különös mosoly jelent meg az arcán. amit még sosem láttam rajta azelőtt.

Mintha felismerte volna.

Tudom, hogy butaság...

Mégis. Az érzés nem csal.

Sokszor gondolom, hogy Zádi azért ilyen izgága, mert a ficánkája Gabóéval összeadódott. Kettőjük helyett kell felfedeznie, mozognia, megnéznie...

Minden puszi, amit tőlünk kap Gabóé is. Őt is öleljük, ha Zádi a karunkban van.

Miért ne lehetne, hogy Zádi ismeri és szereti Katit?