El kellett köszönnünk ma egy olyan embertől, aki fontos része volt az életünknek, akit nagyon szerettünk.
Elindult egy hosszú útra, ahová mi még nem mehettünk vele...
Ma megint tanultam valamit.
Az élet egyik legnehezebb útja, amikor barát viszi a barát, vagy testvér viszi a testvér hamvait.
A szeretet egy olyan foka ez, ami hihetetlen emberi nagyságot követel...
Most pedig itt vagyunk azok között a falak között, ahol ő él(t) még várom, hogy belépjen az ajtón és azt mondja "Jó, rendben!"
Nagyon hiányzik...
A keresztanyámtól egy olyan gesztust kaptam, amiért egész életemben hálás leszek.
Azt hiszem, a legnagyobb boldogság, ha pont akkor, pont ott tesznek valami jót az emberrel, amikor nem is számít rá, de a szíve legkiszolgáltatottabb.
