Zádikám!

Most még nem érted, amiről írok. Csak annyit vettél észre, hogy amikor a délelőtti sétából hazajöttetek nagyapával, az én szemeim pirosak és nedvesek voltak, a ruhám pedig furcsa színű...

Fáj a tudat, hogy mire megnősz majd nem fogsz emlékezni rá...

Azért írok most. Azért, hogy tudd! Emléked legyen...

Az én drága mosolygós, mackó keresztapámról, akinek csodálatos lapát kezeiben én is voltam babaként. Még az esküvőnkön is azt emlegette, hogy bizony pelenkázott és elfértem két tenyerében.

Nagyon boldog volt, amikor személyesen is megismert téged. Ugyanolyan biztonságban voltál a karjaiban, mint a saját gyermekei, vagy én.

Tetszett neked nagyon. Mosolygott és játszott veled.

Tekintélyt parancsoló alakja megjelent az ajtóban és te azonnal felfigyeltél rá.

Mióta az eszemet tudom, mindig ott volt nekem.

Volt egy idő, amikor ők vigyáztak rám keresztanyukámmal. Rengeteget bolondoztunk. A legélénkebb emlékem erről, amikor lökte a hintát és én magasra repültem... Még óvodás voltam.

Magasra emelt - mindig, mindent elbírt, megszerelt, megoldott.

Egyszerűen nem volt olyan verzió az élet lehetőségei között, hogy Ő nem lesz.

A mai reggelemben még velem volt.

Istentiszteleten voltunk. Dédi nem ért el telefonon...

Mamád hívott később. Nem hittem el.

Ilyen lehetőség egyszerűen nincs!

Fiatal, erős medve...

Az én csimpaszkodásom stabil oszlopa...

Szeretném hinni, hogy csak kölcsönadtuk Dédipapádnak és Gabónak, hogy segítsen nekik az égi kertben. Hiszen ő erős...

Nem sajnálom tőlük, de csak kölcsön.

Pedig tudom, hogy csak itt nálunk volt látogató és most visszatért oda, ahová tartozik.

Ha úgy élünk, majd együtt lehetünk mindannyian.

Bocsásd meg kisfiam, hogy megijesztettelek! Anya most sír. Siratja az álmokat, az emlékeket, azokat, akik elveszítették.

Az unokáját, aki nem ismerheti meg...

Tudd, hogy volt nekünk, ne feledd, hogy ismerted, szeretett téged.