az őszt.

Azt hiszem sosem szerettem.

Lehet, hogy időnként mégis - de akkor tévedtem szerintem.

Régen számoltam az augusztusi napokat, hogy még ennyi maradt a nyárból, aztán az iskolaépületek poros levegőjével minden évben valami szorongató érzésem támadt.

Szeretem a szép színes faleveleket, az őszi napfényt a nyári kánikula után, de az esőt, a szelet, a ködöt, a borongós időt nagyon nem.

Valahogy kézzel fogható az elmúlás...

Ez az ősz nem sok napfényt tartogatott eddig.

Minden sáros, maszatos.

Boldog vagyok - és szomorú.

Zádi minden nap az életerőt sugározza magából.

Mindent megad nekünk, ami korábban kimaradt.

Gabó helyett is mindent megtapasztal, kipróbál.

Korán, hiszen kettejük kíváncsisága hajtja.

Csodálatos látni ezt a felfedezést, az életörömöt.

Mégis fáj.

Nemigen emlegetem ezt, igyekszem nem sírva ölelni Zádit, de néha nagyon nehéz.

Ma fekete nadrág, fekete hosszú ujjú póló volt rajtam és azon egy lila pulóver.

Jó így a kontraszt.

Nem feltűnő talán, hogy szükségem volt egy kis feketére.

Legszívesebben időnként teljesen feketébe öltöznék, mégsem teszem.

Zádi miatt nem.

Láttam már gyászoló szülőket később született gyermekeik mellett feketében élni.

Nem jó.

Szerintem nem szabad.

A következő gyermeknek életigenlést kell éreznie maga mellett, nem a múlt fájó nyomását.

Régen elhatároztam, hogy nem teszem ezt a születővel.

De nem könnyű.

Talán a fáradtság teszi, talán az ősz, vagy azok az élmények, amiket Gabóval sosem élhettünk át.

(Ül, mászik, áll, eszik, kacag, 7,5 kg...)

Nem tudom.

Örülök mindennek, amit Zádi tesz és mégis kicsit belehalok mindig. Mennyi minden nem történt meg...

Mégis felveszek valami élénk színt a feketére.

Csak 3 olyan nap van a naptárban, amikor megengedem a teljesen feketét magamnak.

Ezt talán Zádi is megbocsátja majd nekem...