Elég nyűgös napunk volt.

Zádi – valószínűleg azért, mert többet van kézben, mint otthon és kevesebbet mászhat, állhat, nem igazán találja a helyét. Többször bekéretőzött a járókába, de ott pedig többször úgy hanyatt dobta magát, hogy rossz volt nézni. Feláll, nézelődik, amikor pedig elfárad, egyszerűen elengedi a rácsot és már dől is. Próbáltam megtanítani neki, hogy előbb üljön le, aztán dőljön csak, de nem igazán vette a lapot. Délelőtt többen voltunk még, mindig lekötött egy embert, hogy elkapjuk. Édes picikém egyik kézből a másikba kérte át magát. Kihasználta a figyelmet. Tulajdonképpen nem igazán van még jól, szörcsög, köhécsel, délután (amikor keresztszüleim és az unokatesóim elmentek és kevesebb kéz jutott neki) elég sírós volt.

Le is mondtuk a találkozókat, amiket beterveztünk, istentiszteletre sem jutottunk el sajnos.

Igaz, még délelőtt mentünk volna, de mivel amúgy is nyűgösebb, az itteniek pedig nem ismerik úgy, mint otthon, nem mertük megkockáztatni, hogy esetleg sír és nem tudunk mást tenni, csak eljönni, hogy másokat ne zavarjunk.

Délután pedig végülis vagy nyöszörgött, vagy aludt, így nem mentünk el itthonról.

Két helyre mentünk volna, az egyik családból eljöttek meglátogatni minket, a másik helyre még megpróbálunk majd eljutni.

Zádi végülis játszik, kifejezetten jól eszik, csak többet alszik és többet nyűgös, mint normál esetben.

Ma délután megkóstolta a szőlőt.

Mamikám kertjében termett, bio fehérszőlőt evett. Nagyon ízlett neki. Leszedtem a héját, kivettem a magokat, de nem törtem össze, hagytam, hogy megrágja. Úgy tátogott neki, mint egy kis veréb.

Holnapra is nagy terveink vannak. Zádi keresztszülei és kereszttesója jön látogatóba, még papikámhoz is szeretnénk kijutni a temetőbe.

Nagyon rövid ez a pár nap, amit itthon töltünk.

De legalább itt vagyunk.