Nyúl jó pár évvel ezelőtt olvasta valahol, hogy érdekes megfigyeléseket tettek mászni tudó pici babáknál.

A lényeg, hogy játék alagút elé tették a gyerkőcöket és figyelték, hogy átmásznak-e rajtuk.

Tapasztalat szerint azok a gyermekek, akik könnyen születtek minden gond nélkül áthaladtak rajta.

Amelyik csöppök császárral érkeztek közénk bele sem mentek semmilyen áron.

Ezt anno (6 évvel ezelőtt) Nyúl legkisebb fián le is teszteltük.

M olyan "fontolva haladó" típus volt. Már tűkön ülve várta mindenki, a doki "még egy óra és kint lesz" harci kiáltásokkal bíztatta a szülőket, ehhez képest még további 4 órán át váratott a hatásos belépőre.

Amikor megtanult mászni elé tettük a játékhengert és vártuk mi történik.

Kisebb noszogatást követően belemászott a színes alagútba, majd leült a közepén és semerre nem akart mozdulni.

Hívtuk, csalogattuk, ő bizony magasról... gondolt ránk , de nem mozdult.

Végül a kisebbik bátyját küldtük utána felmentő seregnek, hogy valamerre mozdítsa ki a holtpontról.

Azóta a játékhenger szétszórt formát öltött, így azzal nem tudtuk kipróbálni Zádi hajlandósságát. Elhoztam viszont a szüleimtől a hajdani saját gyermekágyam matracát, ami középen kettéhajtható, így sátortetőt tudtam alakítani neki. Így aztán végre valahára kipróbálhattam, hogy az alagútmászásban mit alakít a kis kommandós.

Egy matrac alul, egy sátortető fölül. Zádi a tető egyik felén hasal, én gyorsan átmentem a másik felére egy csörgős labdával (hátha személyem nem lenne elegendő motiváció...) és elkezdtem hívogatni.

Lassan, nagyon lassan indult el (igen, a magzatvíz elfolyt, de fájás semmi, a szülés nem haladt oxitocin hatására sem...).

Jól meggondolta, hogy megéri-e neki a csörgős labdáért bemenni abba a sötét alagútba, aminek a végén ugyan ott van anya, de addig mi lesz???

Aztán egyszercsak mégis elindult! Folyamatosan nézett engem (időnkét a labdát) és haladt előre. Nyúlt a labdáért, de szadista anyja kicsit maga felé húzta, hogy babája teljesen átjusson az alagúton segítség nélkül - ÉÉÉÉÉS SIKERÜLT IS!!!

Tényleg pont úgy, ahogy született. Nehezen indult, de amikor belejött, ki is bújt megtorpanás nélkül. Még a nyakára tekeredett köldökzsinór sem húzta vissza - legnagyobb szerencsénkre.

Kifejezetten nagy élmény volt.

Nem hagytam, hogy gyakorolja, még apának akartuk megmutatni, de akkor már nem lehetett "csőbe húzni" egy labdával.

Ma viszont oda-vissza áthaladt újra a kis alagúton. (Ma csillag formájú éjszakai fényt tettem be, ez pedig elegendő vonzerőnek tűnt).

Kíváncsi lennék, hogy másoknál ez hogyan zajlott. Tényleg így van-e, vagy csak belemagyarázzuk.

Mindenesetre nekem hatalmas élmény volt.

A mai program lényegében a "hol tudok még felállni" nagy kérdés égiszében zajlott.

Délután volt nagy sikítozós ébredés, hatalmas könnyekkel sírás, dentinox gyorssegítség és hálás megkönnyebbülés után további alvás apa karjaiban.

Este pedig valahogy úgy alakult, hogy apja helyén aludt el a maszat, így ő pedig totál kifáradva úgy tudott csak lefeküdni, hogy matricaként tapadt a falra, ölelte Zádit és mindketten az ágy szélén aludtak mint a lapinyulak.

Olyan szép látvány volt, hogy csak ültem és néztem őket, szemét módon nem pakoltam át még Zádit a helyére a saját ágyába, mert ezt a képet sokáig őrizni akarom magamban.

Az én pasijaim!!!