Reggel a kórházba siettünk, ahol Zádi újból megkapta a BCG oltását, mivel az elsőnek nyoma sem mutatkozott.

Igazán hősiesen viselkedett. Csak addig nyöszörgött, amíg a tű a bőre alatt volt. Semmi kiakadás, semmi sértődés. Nagyon megdicsértük.

Ezután rengeteg mindent elintéztünk - bevásárlás, munkafront, sőt, még a szüleimhez is eljutottunk, ahol meg is ebédeltünk és ahonnan Zádi szokás szerint egy nagy puttony ajándékkal felpakolva távozott...

Dél elmúlt, hogy hazaértünk. Picikénk kicsit nyűgös volt, mert nemigen tudott elaludni, pedig nagyon fáradt volt. A délután legnagyobb részét a karomban töltötte, kevesebbet mosolygott, kacagott, mint szokott, de ez legyen a valaha kapott szurik legnagyobb mellékhatása!!!

Később azért megint kitett magáért a mi kópénk, és megtapasztalhattuk, hogy milyen is az, amikor a gyermek elcsendesedik - tuti valami disznóságon dolgozik.

Többgyermekes, vagy nagyobb gyermeket nevelő barátainktól (meg persze a szüleinktől) már sok elbeszélést hallottunk, milyen is az, amikor csend telepszik a gyermekszobára, de magunk még nem tapasztaltuk. EDDIG.

Zádi a nappaliban a matracán feküdt, játszott és rikongatott, meg- megörülve a kedvenc csörgőinek, labdájának, mackójának. Hanem egyszer csak azt vettük észre, hogy gondol egyet (valószínűleg megunta a neki kikészített játékokat) és hasra vágta magát és "elindult" világot látni...

Le a matracról (nem koppant a feje, ügyesen vette az akadályt), el, egészen a szoba egyik távoli pontjáig, ahová összegyűjtöttem a többi játékot egy kosárba (meg még két szatyorba), hogy ne legyen már minden szanaszét Zádivilágban.

Pár perccel azelőtt, még hangos csatakiáltásokat hallatott egy-egy mozdulatnál, akkor viszont egyetlen hangja sem volt, hiszen eddig, ha lefötörte magát a matracról, gondosan visszatettük. Most viszont annyira látszott rajta a törekvés a kitűzött cél felé, hogy nem zavartuk.

Szép csendben odaért én nekilátott a pakolásnak.

Azt hiszem egy újabb korszak zárult le, vagy fogalmazhatok úgy is, egy újabb korszak kezdődött!!!

Az áramról annyit, hogy az egyik elektromos darálónk zárlatos lett és megrázott. Nem annyira, hogy baj legyen, de annyira, hogy megijedjek tőle.

Az ember elgondolkozik ilyenkor, mennyire hamar megvan a baj.

De minden rendben, együtt vagyunk, jól vagyunk, szeretjük egymást! Csak ez számít.

Most még a fejfájásom is csak azt jelzi, hogy élek...