Az érzést, ami miatt itt bőgök kb. fél órája és nem tudok rendesen írni, nos ezt nem hiszem, hogy teljesen át tudom adni ma.

Pedig szeretném.

Röviden: úgy érzem rendet kellene tenni ebben a világban.

Na, elkezdem valahol és csak érthető lesz egyszer.

Zádi napok óta nehezen alszik, álmában fel- felsikolt, sír, visszaalszik, vagy szüksége van a közelségünkre. Nem csak az én közelségemre (pontosabban a cici szájtávolságban történő behatárolására), hanem az apjára is. Miután evett/megnyugodott, oda fordul az apjához és megérinti, vagy megfogja a kisujját, ha eléri a kezét.

Ma nagyon nyűgös volt egész nap és sokat aludt. Megébredt, visszabóbiskolt, majd lassan tért magához. Egy ideig vidáman játszott, majd újra dörzsölgetni kezdte a szemeit és letette a fejecskéjét. Innen kezdve viszont ment a nyüszögés, a semmi nem jó állapot és nehezen aludt el újra.

Tulajdonképpen ezzel telt a napunk, amíg apa hazaért a munkából. Amikor észrevette, hogy megjött az apja, nagyot mosolygott, a karjába kéretőzött, hozzábújt, játszottak.

De apának el kellett mennie az utca végére, mert hoztak neki fényképeket, ezért a szokásos módon elköszönt. Odament Zádihoz is és mondta neki, hogy mindjárt jön vissza. Adott neki egy puszit és elindult. De néhány lépés után vissza kellett fordulnia, mert Zádi keservesen sírva fakadt. Könnyekkel sírt.

Apa visszajött hozzá, átvette, megszeretgette, mondta neki, hogy csak pár percre megy el és jön vissza hozzá. Megint megpuszilgatta és elindult. Zádi újra sírva fakadt.

Az én drágám megértette, hogy az apja elmegy és nem lesz vele. Még nincs fél éves és jelzi, hogy hiányozni fog neki az apja.

Mi nagyon-nagyon szerencsések vagyunk. Három generáció él együtt. Nagyapa tulajdonképpen velünk van itthon és teszi a dolgát, nagymama munka után rohan haza és apa, nos apa keveset van itthon, de amikor együtt vagyunk, az aktív közös idő, hiszen olyankor ő pelenkázza, játszik vele, sétálnak, öleli, hurcolja, beszélgetnek, fürdeti Zádit. Ez így jó. De lehettünk ma is délután hárman picikénkkel, de neki az apja is kellett. Megérett rá.

Ezt mindenképpen el akartam mesélni. Először éltünk át ilyet, egyszerűen fantasztikus élmény.

S hogy miért bőgök, mint egy dilis? - Nem, erre nem kell válaszolni. Az vagyok.

Szokás szerint ahogy géphez jutottam, elkezdtem szétnézni, kivel mi történt. A facebookra pedig Dzsemko feltett egy videót. Ezen kezdtem el sírni.

Nem fontos, ki mit gondol az amerikaiakról. Az sem, ki szerint mit keresnek Irakban. Nem akarok politizálni. Az emberi oldalát mesélem el a látottaknak, kérlek, azt érezzétek át!

A képsorok gyerekeket mutatnak egymás után, akik hirtelen meglátják az apjukat (egy az anyukáját), aki meglepetésként hazatért Irakból. Bement az iskolába, hazahozta a Mikulás, betoppan a röplabda meccsre, elmegy az óvodába, belép az ajtón, bekopog, becsenget...

A gyerekek szeme kikerekedik, több el is sírja magát, de az közös, hogy oda szaladnak, megölelik, a kicsik felmásznak, a derekuk köré fonják a lábukat...

Csodálatos és borzasztó. Az ismerőseink között többen is vannak, akiknek úgy kell élnie, hogy apa, vagy anya, esetleg mindkettő hónapokig nem ölelheti meg a gyermekeit. Nem jókedvükből döntöttek így. Mindenhol súlyos történetek vannak a háttérben.

Rendet kellene tenni a világban!

Nem lenne szabad megtörténnie, hogy a gyerekek sírjanak a szüleikért. Hogy a szülőknek el kelljen engednie a gyermekeit hosszú időre azzal a tudattal, hogy nem tudja mikor látja, ha egyáltalán...

A családok a vesztesek.

Ma, amikor a fiam szólt, hogy igenis számon tartja az apja közelségét, ma láttam ezt a videót.

Ma nem tudok még csak bele gondolni sem sírás nélkül.

Legyenek együtt a családok! A szülők a gyerekekkel. Mert ez a dolgok rendje!

A szeretet, az értékközvetítés, a családi hagyományok, a szertartások. A vasárnap reggeli bundáskenyér teával, a viháncolás a nagyágyban. A kacagások, a játékok.

Úgyis dolgozni kell, ezt Zádi is megtanulja majd. De legalább munka után legyen együtt a család!

Talán a Jóisten megengedi nekünk, hogy akárhová vezessen is minket az út, együtt mehessünk rajta. Egészen addig, amíg a gyerekek fel nem nőnek és a saját útjaikra nem lépnek (akkor nyilván azon fogok bőgni, de ez a dolgok rendje...)

„És az Úr így szólt Énókhoz: Akkor találkozol majd ott velük te és egész városod, és keblünkre fogadjuk őket, és látni fognak minket; és nyakukba borulunk, és nyakunkba borulnak, és megcsókoljuk egymást;”

(Mózes 7:63)