Akkor most megpróbálom elmesélni.

Teljesen biztos, hogy elsőre kimaradnak majd részletek (annnnnnnnyi minden történt) de azokat is pótolni fogom apránként ígérem...

Tehát:

szombaton volt a találkozó nálunk.

Elsőnek drága mamikámék érkeztek meg hozzánk (a keresztszüleim hozták mamit), majd ők tovább mentek és S keresztapuék futottak be.

Szokás szerint egy hegynyi ajándékot vonultattak fel (csuda praktikusak, szépek).

Nagy örömhírt hoztak nekünk, igazán sok ünnepelni valónk akadt azon a hétvégén...

Amikor ebédelni készülődtünk, felhívtuk Józsit és Katát, merre járnak, de szerencsére már közeledtek így megvártuk őket.

Leendő keresztlánykánk csodálatos. Nagyon közvetlen értelmes, kedves babó.

Ők is kipakolták a "hozományt" komolyan szinte belepirulok, annyi mindennel halmozták el azt a minikét...

Most élvezkedek, mert sorban ráadom az új ruhácskákat (nagyon cexi... a mai kombijára az van hímezve, hogy "kicsi vagyok, de én vagyok a főnök..." Húúú de igaz... )

Nagy evészetek zajlottak, szép és tartalmas beszélgetések, közben pedig kezdtem már igazán izgulni.

Hihetetlennek tűnt, hogy másnap megtörténik, Zádit Zoli megkereszteli.

Reggel olyan történt, ami talán nem is az elmúlt 10 évben...

Én ébredtem előbb, mint a férjem. Mire a fiúk felébredtek, addigra én már felöltözve várakoztam.

Komolyan szinte hasmenésem lett az izgalomtól.

Időben, ismétlem IDŐBEN (ééén!!! i-d-ő-b-e-n!!!) odaértünk a templomhoz, vártuk Zolit, aki a reggel 9 órás istentiszteletről érkezett.

Volt variálás az előre megbeszéltekhez képest, B mégsem zavarodott meg, pedig az állapotának megfelelően akár...

De nem történt semmi gixer.

Elfoglaltuk a helyünket, kezdetét vette a szertartás.

Hihetetlen meleg volt a templomban (Zoli szólt előre, de nehezen akarózott elhinnem, hiszen mégiscsak templomról beszéltünk - el kellett volna hinnem ).

Nem tudom, hogy meséltem-e már, milyen keresztelő ruhácskát varrattunk Zádinak.

Nekem nagyon fontosak a gyökerek.

Ezért is lett Zádi Zádor. Nagymamámhoz és az ő lakhelyéhez köt minden pillanat, amikor kimondom a fiam nevét...

A férjem gyökerei ugyebár Erdélybe nyúlnak vissza.

El sem tudtam képzelni, hogy ne székely ruhácskában legyen a kicsi a keresztelőjén. Persze ilyet nem nagyon lehet beszerezni.

Sokáig kutakodtam, amíg (én nem találtam) a párom és Nyúl szóltak, hogy létezik nálunk Székely-ház, ahol ruhákat is készítenek.

Így jutottunk el oda. Hajni megvarrta, sőt, még apának és nekem is akadt az alkalomhoz illő ruhadarab.

Egyszerűen minden passzolt.

Ez már szombat este kiderült.

Csoda volt átélni, hogy olyan emberek vannak a házban, akiket feltétel nélkül szeretünk, akikben bízunk, akik többet jelentenek a számunkra, mint azt megfogalmazhatnánk.

Visszatérve a szertartásra:

meleg volt tehát.

Kata keresztanyu fogta Zádit, mellettük két oldalon "sorakoztak" a keresztapák.

Szép kép. Kifejezetten jó látvány volt.

Zádikám édes soha nem sírt még istentiszteleten. Gondolom segített, hogy Zoli segítőkészen kinyitott mindig számunkra egy külön termet, hogy szopizhasson, ha éppen éhes és álltunk sok alkalommal, kicsit ringattam, így nagyon élvezte ezeket az alkalmakat.

Most is tudtuk a "menekülő útvonalat", de hát mégsem vihetem ki a kicsit a saját keresztelőjéről...

Így aztán, mivel Zádi úgy érezte hiába szól, hogy melege van és szomjas, nem tudtam mit tenni, ezért sírt a keresztelésekor.

B nézte, mosolygott, Ő nagy örömmel vette fel a keresztséget.

A szertartás csodálatos volt. Zoli nagyon személyes gondolatokat adott át és B számára is megfelelően érthetően beszélt.

Mesélt az ajándékról - a gyermekekről, akiket Istentől kaptunk. Valóban ajándék, maga a csoda a létezésük.

Mindenek előtt megemlékezett Gabóról, ami különösen jól esett, hiszen Ő velünk van, ott is velünk volt.

(Aznap reggel Zádira Gabó kombiját adtam. Fontos volt, hogy így Ő is "átélhesse" a keresztelés nem kórházban, hanem Isten házában megrendezett szertartását.)

Az utolsó pillanatban S keresztapu átvette Zádit Katától, hátha elterelhető a figyelme a pocakjáról, ha nem női kézben van - ez csak az én ostoba ötletem volt...

A keresztelő után ebédelni mentünk. Hihetetlen jó volt látni a gyerekeket, a barátainkat, a családjainkat együtt.

Este spontán nálunkgyülekezés történt, nagy, súlyos beszélgetésekkel.

Természetesen Gabóval is.

De még az éjszakába nyúló világmegváltás előtt ott volt az este.

Zádi ugyebár időben jelezte, hogy "pancsidő" van.

Két keresztapu és V fürdette meg a nagylegényt - egyetlen hangja sem volt.

Tulajdonképpen állandó négykezezés zajlott egy ebihalacskával.

Jókat derültünk az eseményeken.

Nagyon csapongott ez az élménybeszámoló, tudom. De folyamatosan feltűnnek képek.

Képek, amiket egy életen át hordozunk magunkban ezután.

Azt az érzést, hogy a legdrágább ölelhető kincsünket a Mindenhatóra és földi segítőire, a keresztszüleire bíztuk.

Azt a fantasztikus megtiszteltetést, hogy egy fiatalembernek keresztszüleivé válhattunk.

Nemhogy olyan volt a nap, amilyennek megálmodtam, de sokkal bensőségesebb, áthatóbb...

Aznapra pedig ezt a gondolatot "küldte" az idézetes naptár:

"Zenében, egy üzenetben, illatban és tapintásban érzem Isten lelkét, mint szívem dobogását, és ekkor egy új szintre emelkedem."

(Ez pedig az egyik legmegnyugtatóbb gondolat számomra.)