Volt régen egy dal... "Filléres emlékeim..."

Meglepődtem, amikor először hallottam (vagy amikor először felfogtam miről szól...)...

"Filléres emlékeim, oly' drágák nekem..."...

Mindig is ragaszkodtam a tárgyakhoz.

Papírcetlikhez (ne nézzetek a táskámba SOHA!!!), kavicsokhoz, gesztenyékhez, falevelekhez, üveggolyókhoz, apró emlékekhez..., mobiltelefonhoz, táskához, párnához, takaróhoz, órához, tárgyhoz, tárgyhoz, emlékhez, tárgyhoz...

Tulajdonképpen az anyagi világ ezer és ezer megjelenéséhez, ami akkor velem volt, vagy amire akkor gondoltam, vagy ami feleleveníti, ami olyan mint, ami... ami... ami...

Nem hiába indulok útnak folyton egy bőröndnyi cuccal akár a sarki boltba is.

Drága mamikám olyan sokszor figyelmeztet, hogy leszakad a derekam, mi a fenének cipelek magammal annyi mindent...

Mert fontos, mert fél embernek érezném magam, ha ezek nem lennének velem.

Ilyen formán meg tudom érteni a férjem, aki a régi 16 éves autójához ragaszkodik.

Kötődik hozzá, ezért nehezen válik meg tőle.

Márpedig Berci, az új (nekünk és nálunk új) autó érkezésével Robikának mennie kell.

Nem fizethetünk 2 autóra kötelezőt, adót és egyebeket, főleg ha már nem használjuk.

Eddig nem tudtunk vele foglalkozni, mert a keresztelő szervezése igencsak lefoglalt minket, de ma a kezembe vettem az ügyet.

Körbetelefonáltam a használtautó kereskedőket és estére eladtam Robikát.

Holnap megírjuk a papírokat és ennyi.

Furcsa érzés. Nekem még kevésbé, mint a férjemnek. Kicsit sajnálom is.

Mareszkát nem tudnám eladni. Nagyapám autója...

Mert igenis ragaszkodunk a tárgyakhoz...

Ma elvittem bizományiba Gabóca babakocsiját is.

Mert nincs értelme itthon tárolgatni. Zádit nem teszem bele, van saját babakocsija, nem tudjuk rakosgatni. De minek is?!?!?!

De otthagyni... na, az nagyon nehéz volt. Még utoljára megsimogattam.

De most, most talán boldog babakocsi lesz.

Beleköltözik egy édes baba, aki majd értékeli.

A babakocsikat ezért készítik. Nem azért, hogy egy elköltözött, nem ölelhető kisfiú emlékét őrizve bujkáljanak a pincében.

Eddig nem bírtam eladni. Odaadni még könnyebb lett volna. Fel is ajánlottam kisbabás családtagjaimnak/barátaimnak/ismerőseimnek, de nem jártam sikerrel.

Így aztán úgy döntöttem, hogy ma lesz a napja, hogy elviszem, nem halogatom tovább.

Átadtam és vissza sem néztem.

Jobb lesz így. - Majd. - Most még cudarul (árulónak) érzem magam.

Majd elmúlik. - Remélem...