anyai szív...
Minden nap rácsodálkozom az éppen holnap 10 hetes Apróságra. Egyre tágul számára a VILÁG!
Ma megmutatta, hogy nem csak jobb oldalra képes fordulni, hogy a hasáról a hátára érkezzen, hanem balra is.
Nagyon büszke vagyok a mozgására, de van valami, ami még sokkal csodálatosabb érzés.
Nem írtam róla, talán csak egyszer említettem.
Magam sem hiszem el, mindig elönt valami melegség/teljes valóm boldogsága/kiválasztottság érzése - meg sem tudom ezt mindet fogalmazni - amikor RÁM NÉZ!
Engem néz, megkeres, utánam tekerinti a nyakát, hogy lásson.
Meglát és mosolyog. Én vagyok az anyja.
Már nem csak én irányítom felé az anyaságom, nem "csak" a kisfiam, hanem én vagyok az anyja.
Na, ezt igen bután fogalmaztam meg. De nem tudom jobban mégsem.
Egyszerűen kölcsönösen vagyunk.
A babák ösztönösen is bújnak, sírnak, mosolyognak, de Zádi kezd végre nem ösztönből, hanem boldogságból mosolyogni, keresni.
Anya lettem Gabónak, anya voltam az átköltözése után is. Anya, amikor Zádit hívogattuk pocakba, anyaként búcsúztam a pocaktársától. Anyaként lettem az anyja, ahogy a kezembe fogtam és anya, anya vagyok neki, amikor megkeres a tekintetével és rám mosolyog.
Ilyenkor... ilyenkor... ilyenkor VAGYOK!!!
--- o ---
Most nehéz, mert igyekszem türtőztetni magam, hogy ne puszilgassam állandóan össze-vissza, nehogy ragályos legyen ez a nyavalya.
Nehogy beteg legyen.
Lassan elvonási tüneteim lesznek /nem lassan és nem lesznek, hanem vannak.